Öt könyv

Nem egyszerű feladatot kaptam Gy-től. Csaltam is kicsit, mert képtelen voltam csak ötöt kiválasztani. Végül az irányított, hogy melyek azok, amiket eddig is többször elolvastam és bármikor újra levenném a könyvespolcról. Íme:

Michael Ondaatje: Az angol beteg - nem is a történet, a szöveg a lényeg. Lélegzik, él. (Az eredeti verziót olvastam, a fordításról nem tudok véleményt mondani.)

Márai Sándor: A gyertyák csonkig égnek - Csak. Mert. Időtlen.

Linn Ullmann: Mielőtt elalszol - Szeretem én Bergmant is, de ezt sokkal inkább.

Phillip Pullman: His Dark Materials - Nekem jobban tetszett, mint a Harry Potter.

Ötödikként pedig ömlesztve az összes Tony Parsons könyv, az összes Joyce Carol Oates és Jostein Gaarder könyv, mert ezek közül bizony nem tudok választani.

A ráadás legyen a tavalyi év kedvence. Holly Peterson: The Manny.

Én kíváncsi lennék Zsolt és Oszika öt könyvére (nagyon fontos lenne! a fél világ vár már egy újabb bejegyzésre!), és kérném még Zomot, Vicát, valamint Anne-t, hogy ha ideje akad, írja össze az ő kedvenceit. (Kalimera pedig megírhatná - akár kommentbe -, milyen zenéket szeret, mert azt láttam, hogy van közös "kedvenc", és azóta furdalja az oldalam, mi egyebet hallgat még.)

Befejeztem, nem leszek telhetetlen.

A statisztika kedvéért

Fáradt vagyok. Nem belefáradt, csak szimplán fáradt. Mert ha végigalusszuk az éjszakát, akkor semmi gond, sőt. Olyankor kifejezetten jól érzem magam a bőrömben. Ég és föld az ahhoz képest, amikor ötször kelek egy éjjel. Az átlag, ami még (azaz mostanra már, és persze úgy, hogy nem kell szellemi munkát végeznem, mert akkor nem is tudom mi lenne) jól elviselhető, az éjjel kétszeri ébredés. Egész éjszakás alvás meg úgy havonta egyszer-kétszer van.

Semmi kétség

- Hanna, elmehetnénk a Jucushoz, levágja majd a hajad.
- Nem, nem a Jucushoz, másik nénihez.
- A Jucus szokta levágni a hajad, tudod, aranyos.
- Nem, anya vágja le.
- De én nem vagyok fodrász, nem tudom levágni.
- Én mi vagyok?
- Én? (Gondolkodom, mit mondjak, hogy értse, de mivel úgysem fogja érteni, egyszerűen, bár némi kérdéssel a hangomban rávágom:) fordító...
- Nem, én anyuka vagyok!

Gyurma projekt - éljenek a pálcikák!



Egyelőre szobafogságban, mert bármennyire is jól vagyok, három emeletre cipelést még nem vállalok. Időközben meguntuk (kicsit) a filctollazást, úgyhogy elő a gyurmával, mondta Hanna, én meg próbáltam olyan dolgokat kitalálni, amiben ténylegesen részt tud venni, mert egyébként nem nagyon köti le. Így készült a süni, a nap, a pizza és a rengeteg pogácsa (avagy torta gyertyával). Ha valakinek van még pálcikás gyurmázáshoz tippje, gyorsan írja meg, mert a szobafogság nem nekem való és annyira kreatív sem vagyok.

Kilóg a lóláb

Néha nem tudom, mi tart vissza attól, hogy jól megmondjam a véleményemet. Nem hinném, hogy csak némi jólneveltség, vagy az, hogy úgy gondolom, bár meggyőződve nem vagyok róla és emiatt sokszor ki is zárom ezt a tényezőt, hogy bizonyos kor után az emberek úgysem változnak. Abban viszont hiszek, hogy ha valaki odafigyel és nem csak úgy puffog a világba, akkor a másik oldallal is számot vet - mert nem arról van szó, amikor valaki tőlem teljesen függetlenül azt csinál, amit akar, mert az esetben felőlem azt csinál mindenki, amit és ahogy szeretne -, viszont akkor megint oda lyukadok ki, hogy felesleges bármit is mondanom, mert az illető, feltéve hogy figyel, úgyis tudja. Legalábbis észreveszi.

A probléma ott kezdődik, amikor valahogy sok az olyan személy az ember körül, aki nem figyel. Kellőképpen/megfelelően/elég jól/egyáltalán/másokra. Vagy még magát sem veszi észre. Legalább (legfentebb, mert most épp erről van szó) az adott helyzetben. A probléma másik fele pedig az, amikor ezekre az emberekre megy el az energia/miegymás, és nem jut elegendő azokra, akik megérdemlik.

Biciklik is vannak rajta

Serpa

Igazából csak egy teherhordó kéne, egyébként el tudom már látni. Kár, hogy amíg serpaként - és/vagy emelőként - nem funkcionálok, addig több szempontból lehetetlen a napunk.

Komolyan törtem a fejem, hogy bírtam ki császármetszéses sebbel egyedül az első heteket, aztán Gy fotója (Picurkák) mindent megmagyarázott.

Zugevés?

Fogalmam sincs, hogy az milyen. Sosem voltam az a fajta, aki éjjelente rájár a hűtőszekrényre, de most ilyesmire vagyok kárhoztatva, csak épp napközben.

Olvastam egyszer valahol egy cikket, és akkor tényleg viccesnek tűnt, ahogy valaki leírta, hogyan eszik ezt-azt titokban, konyhaszekrény ajtaja mögé rejtőzve, a hűtőbe fejet bedugva, fürdőszobában elbújva, nehogy az ikrei nassolni akarjanak, vagy szimplán csak megegyék előle azt, amit ő enne.

Lelki szemeim előtt lebeg, hogy mostantól nálunk is ez lesz, mert nincs kecmec, nekem most gyakran kell ennem, keveset. Ellenben bármi, amit én eszem, az felkelti az amúgy is jó súlyban lévő lány érdeklődését, és amíg a friss vagy legalábbis nyers zöldség és gyümölcs kizárva a diétámból - amely jelen esetben az epediétám és a hízókúrám is -, addig bizony el kell bújnom.

Még szerencse, hogy a gyermek mostanában úgyis szeret bújócskázni. Csupán annyi változik majd, hogy eddig a plüssjátékok bújtak el ide-oda, most meg én fogok. Táplálkozás céljából.

Kicsi a világ

A kórteremben négyen voltunk. Kettő szegről-végről ismerős. Nem kisvárosban, ahol ez érthető lenne, és nem is csak a nagyvárosból, hanem itt a nagyvárosban futok össze valakivel egy kisebb városból, a másikkal meg egy külföldi tartózkodásból. Itt meg nézem a videót, és nem csak Zsolt az ismerős, hanem egy másik szereplő is.

Tudom, hírértéke nem sok, csak számomra meglepő, főleg akkor, amikor a lakás is túl nagynak tűnik, mert én most olyan kicsi vagyok. Még Hanna is sokkal nagyobb, olyan apróságokban például, mint felvenni valamit, ami leesett, vagy kidobni valamit a szemétbe (mert nekem ilyen csoda ügyes és segítőkész nagylányom van, bizony).

Vagyok

Lassan, de vagyok. Mindenkinek köszönöm a szorítást/sms-t/telefont/energiát. A többit majd később. Lassan. Mert az, hogy a kórházban vagyok és ott nem ugrálok, az OK, de hogy itthon vagyok de nem ugrálhatok, na, az elég fura, majdnem tudathasadásos állapot.

Ellenben kórházban lenni és hazajönni, az tényleg arról szól, hogy vagyok.

Egy kis vidámság

Ez van

Gondolkodtam. Sokat. Írnék én neki, leírnék mindent - jó hosszú lenne. Elkezdhettem volna már karácsony előtt, akkor se értem volna a végére. Aztán azon gondolkodtam, hogy az egészet úgysem tudnám átadni. Mondhatni: vagy tudja, vagy nem. Vagy érzi, vagy nem. A lényeg pedig egy mondatban, akár csak egy szóban összefoglalható. Akkor meg minek regényt írni?

Ha felnőtt lenne és már emlékezne, akkor nem is okozna több fejtörést a dolog. De így, na, így valahogy mégsem kerek a történet. Befejezetlen, nagyon is. Az egyetlen megoldás, hogy folytatni kell, hogy megélje, tudja, érezze, és emlékezzen is mindenre.

Röviden

Mit válaszol az ember lánya, ha anyuka, és azt kérdezi az aneszteziológus, hogy nagyon fél-e a műtéttől?

Megmondom. Azt, hogy nem, a műtéttől nem, csak van itthon egy kétévese...

aztán meg elcsuklik a hangja.

2 éves

Eljött ez a nap is. Igazi kétéves, aki arra is azt mondja, hogy "nem", ha kitörő lelkesedéssel tudatjuk vele, hogy ma van a születésnapja. Év végére megkapta a szobagyerek minősítést, mert soha nem akart lemenni (bezzeg azt minden alvás után azonnal kérdezi, hogy "ma hova megyünk együtt?"), tegnap azonban megtört a jég és nagyot szánkóztunk-játszótereztünk a hóban. Ja, hogy a hó az jó dolog, pedig arra is azt mondta, hogy nem? Ugyan már. Ilyen esetekben egyszerűen rávágja, hogy "mégis", mert az is nagyon megy mostanság. Kitűnő érzékkel akkor veti ezt be, amikor én már feladom a próbálkozásokat és elindulok mást csinálni, vagy netalántán leülnék. Van még mit tanulnom.

Egyébként pedig aranyos, vicces, okos meg ügyes, de ezt úgyis minden szülő elmondja a saját gyerekéről, ráadásul nem csak a születésnapján.