Bújócskázás 1.0 (bár lehet, hogy még béta)

Elszalad. Kiabál.
- Elbújtaaam!
Azonnal vissza is szalad.
- Megvagyooook!

Még fejlesztjük.

Csak rugalmasan

Hiába volt szeptemberben az oviba szoktatás, hiába kezdtem októberben újra dolgozni, hogy jó időben felkészüljünk a januári tényleges kezdésre, ha Hanna orvosi tanácsra nem járhat oviba és nekem sem fekszik, hogy 1,5 hónap alatt 3 adag antibiotikumot kelljen beszednie.

Az elmúlt két hétben így megszületett a B-terv, de még csak körvonalazódni sem volt igazán ideje, máris jött a C-terv, aztán kicsit még alakítottam rajta, úgy rémlik, kényszerből, és jött a D-terv. Most talán az E-tervnél tartok, pontosabban ott tartok, hogy tervezni semmi értelme.

Rugalmasnak lenni van értelme. Most már csak azt kéne tudni, a körülöttem lévő emberek, beleszámítva a munkahelyemet és legfőképpen Hannát, szintén tudnak-e annyira rugalmasnak lenni, mint amennyire a jelen helyzetben kéne, mert nélkülük én bizony megfeszülhetek, akkor sem fog működni a dolog.

Három év (3.)

Mindenféle, ami így vagy úgy megviselt.

Hanna születése simán indult a 38. héten, a munkát csak azért fejeztem már be addigra, mert jöttek az ünnepek. A leendő apuka tájékoztása után szépen összekészültem, délután egyre beértünk a kórházba, ahol pár óra és sok-sok folyosón mászkálás után mehettem a szülőszobába. Ott kaptam epidurális érzéstelenítést, amit nem bántam, mert akkorra már elég húzós kezdett lenni a dolog, majd a végefelé a gyermek szívhangja folyton leesett, kibújni meg nem akaródzott neki, ezért az orvos úgy döntött, sürgősen meg kell császározni. Ekkor kaptam egy második epidurálist, ami nem hatott időben, így altattak. Hanna este 9 körül született meg. Én hidegrázástól végigremegtem-szenvedtem az éjszakát, magamnál voltam, de moccanni se tudtam. Hajnali ötkor kitessékelt a nővér tusolni, 6-kor pedig behoztak egy csomagot az őrzőbe. Mivel rajtam kívül más nem volt a szobában, gondoltam, hogy akkor ő csakis az enyém lehet.

Kéthetesen majdnem kiszáradt, mert kevés volt az anyatej, és senki nem akarta nekem elhinni, hogy nem elég. Aztán következett 8 hónap, amíg a lány nagyon sokat bukott, pedig egy-egy etetés 1-1,5 óráig is eltartott, nem mondhatni, hogy elkapkodtuk volna. Amint ennek vége lett, szinte napra pontosan, kezdődött 8 hónap Dévényezés és az átmeneti mozgáskorlátozottságától unatkozó gyerek intenzív lekötése, majd amikor végre 16 hónaposan elindult és kicsit megnyugodtam, kezdődött a hisztikorszak.

Mindeközben Hanna alvásigénye sosem volt túl nagy, főleg napközben: eleinte 3x20 percet, aztán 2x30 percet, azóta pedig 1x60 percet alszik, persze egy ideje van, hogy napközben nem is alszik. Esténként már elég régóta 10 körül alszik csak el (mostanában van, hogy f11, 11, mire elcsendesedik), reggel azért stabilan f8 körül kel. Azt hiszem, végképp lemaradtam arról, hogy megtapasztaljam, milyen az, amikor az ember gyereke nap mint nap 2-3 órákat szunyál délutánonként. Előfordult persze, hogy aludt 2-2,5 órát, de egy kezemen meg tudnám számolni, hányszor. Éjszaka még mindig általános, hogy egyszer kelni kell hozzá, hetente szerintem egy olyan éjjel van, amikor reggelig nyugodtan alszunk.

1,5 éves koráig nem sok segítségem akadt, mert az egy szem elérhető nagymama még aktívan dolgozott. Azóta jobb a helyzet, de még mindig nem sok idő jut magamra. Olyan még nem volt, hogy Hanna nagyszülőnél aludt volna, olyan is csak háromszor, hogy apa-párommal kettesben eljutottunk valahova. Ezen kívül 3 teljes napot töltöttem Hannától távol, műtét ürügyén.

Nyár óta jó kis betegségsorozaton vagyunk túl, ami meglepő, mert előtte alig volt beteg. Először afták, aztán felsőlégúti vacakságok jöttek.

Mindezek mellett sokszor vagyunk kettecskén, van, hogy napokon át, van, hogy hétvégén is (én leginkább az egyedül töltött hétvégéket utálom).

Végül pedig pont mostanra vált igazán mókás, kedves, partnerként együttműködő, helyes kislánnyá, mostanra, amikor lejárt a 3 éves itthonlét. De gondolom ezzel a hülye érzéssel nem csak én vagyok így.

:)

Hanna meglátta ma az IKEA-ban a Télapót, aki tényleg fehér hajú, nagy szakállú volt, és igen, joviális is, pirosas orcákkal - épp csak a piros ruházata hiányzott. Enyhén szólva kételyekkel nézett rá, de közben csupa csodálkozás volt és nagy erőkkel mutogatott rá, hogy nézzem már, az ott szerinte bizony a Télapó.

Három év (2.)

Mi minden változott? Aggódós lettem - egy köhintés, tüsszentés is elég a gyerek részéről. Babonás lettem - nem mindegy, hova teszem le a takaróját, hogyan lépkedek ki a szobájából, melyik kezemet fogja meg, hogyan, és hasonlók. Bohóc is lett belőlem időközben, bár sokszor úgy tűnt, inkább egy őrmester kéne ide, de a bohóc jobban fekszik mindkettőnknek, sőt, mindhármunknak. Mostanában szerencsére már sok mindent meg lehet beszélni a lánnyal, meg tudok vele értetni dolgokat, így kezdek kiselőadásokban is igen jó lenni, mindenesetre már jeleztem az apja felé, hogy az összeadáson és a szorzótáblán túl a matematikát majd később a fizikát semmiképp ne bízza rám, mert engem azok soha nem érdekeltek. Korábban, amikor még csak magamért voltam felelős, úgy éreztem, bármit megoldok, egyedül is akár (ehhez elég sok leckét kaptam az élettől). Gyerek mellett viszont sokkal megnyugtatóbb, ha van család. Kis- és nagy is, lehetőleg. Mostanra - végre, talán, ugye? - megtanultam akkor pörögni, amikor kell és akkor pihenni, amikor lehet. Korábban szerettem az esőt és a telet, ez utóbbit most ki nem állhatom, és tudom, ezzel sok anyuka van így. Régen szerettem új dolgokat kipróbálni, most inkább a már bevált módszereket, járt utakat választom, legyen szó akár csak főzésről: ritkán kezdek valami újdonságba. Nem mintha újdonságból nem lett volna elég a gyerkő mellett, nem panaszkodom. Csak listát írok. Jut eszembe, tényleg listát írok, mert a gyerekezős világban elég volt fejben tartani a dolgokat, nem kellett olyan sok mindent észben tartani, viszont ha újra beindul végre a munka is, akkor úgy sejtem, lesz épp elég.

...

Örülök, hogy arra az icipici időre, 2 napra ismerhettem. Az ő életében (alig több, mint egy év) az egész soknak számít. Szeretnék emlékezni a mosolyára meg a kék szemeire.

Három év (1.)

Kezdjük néhány olyan dologgal, amit ez alatt az idő alatt tanultam, azon kívül, ami egy csecsemő és/vagy kisgyerek mellett egyértelmű.

Legyen az első az aktuális (épp most szóltak miatta), miszerint művészi szintre fejlesztettem a szemetesünk teletömködését. Aztán megtanultam csomó mindent bal kézzel csinálni (pedig nagyon is jobbkezes vagyok), a mosás berakásához és a teregetéséhez pedig elég a bal kezem kisujja is. Megtapasztaltam, melyik boltban melyik pénztároshoz és kiszolgálóhoz érdemes fordulni, ha emberi bánásmódban szeretnék részesülni. Pontosan tudom, hogy a környéken mely házaknál vannak kutyák és emiatt hol kell a járdáról letérni, de emellett néhány környékbeli "szomszédot" is megismertem. Név szerint ismerek egy csomó gyereket a játszótérről (de az anyukájuk nevét a mai napig sem tudom, ha valamelyikük telefonszáma megvan, akkor "a gyermek neve+anyukája" azonosítja be). Csukott szemmel is le tudnám rajzolni az erkélyünkről elénk táruló látványt. Rájöttem, hogy amit nem muszáj, azt nem kell kivasalni, amit muszáj, azt este 11 után vakon is kivasalom, és megtanultam részletekben takarítani, bár ennek nem kifejezetten örülök, ahogy annak sem, hogy szerintem két- háromnaponta kell takarítani, ha folyton itthon vagyunk. Ha valaha is kétséges volt, most már egész biztosan tudom, hogy nem szeretek korán kelni és a reggeli kávé nélkül használhatatlan vagyok, de azért volt szerencsém néhány napfelkeltében, amit nem bánok. Megtanultam gyantázni, miért is ne, és rájöttem, mi a puha bőr titka. Nem céltudatosan, de kitapasztaltam, mely növények bírják legalább egy hétig locsolás nélkül (és azokat igen nagyra tartom). Tudom, ráadásul meglehetősen pontosan, hogy mikor érkezik a ház elé a kukásautó. Azt hiszem, egész jól tudok csendben, szinte lebegve járni és már a Halász Judit dalok szövegét is kívülről fújom, bár ennek a két dolognak semmi köze egymáshoz. Lett új hobbim is, éspedig az alvás.

Mañana!

- Gyere, fésüljük meg a hajad.
- Majd holnap.

- Legalább copfozzuk fel a hajad.
- Majd holnap.

- Ki kéne mosni már ezt a szoknyát.
- Majd holnap.

- Menjünk le sétálni.
- Majd holnap.

- Gyere fürdeni.
- Majd holnap.

Nyilvánvalóan ezeknél sokkal fontosabb dolgai akadnak.

36 hónapos

3 éves. Megértük ezt is, ami önmagában csoda, mert a hisztis leány tegnap még ott tartott, hogy ő nem akar születésnapot. A sok betegség eredményeképpen Hanna még nehezebben kezelhető, bár lehet, hogy csak én érek lassan a tartalékaim végére. Vagy mintha rájött volna, hogy ha kimondja, "fáj", akkor körül lesz ugrálva. Ha mégse, akkor megpukkad és elvonul cumizni (amit én kifejezetten utálok.) Ki is fejtette, hogy azért van két szülője, hogy az egyik főzzön és mosson, a másik pedig a cumit hozza. Szépen vagyunk így 3 évesen.

Egyéb szokásai inkább jellemzőek a korára, például hogy két, két és fél hónapja minden egyes nap ugyanazt a pörgős, csillogós szoknyát viseli. Lehet, hogy azért nem akar kimenni, mert kint nem viselhetné. Én már azt is el tudom képzelni, hogy azért betegeskedik annyit, hogy ne kelljen kimenni, hiszen így mindig a szoknyában lehet. A szoknyát ki lehet ugyan mosni, kézzel, de centrifugálni tilos, és mivel 10 előtt ritkán alszik el, nekem pedig nincs arcom 10 után centrifugát zötyögtetni a szomszéd feje fölött, reggelente hajszárítóval szárítgatom neki, mert különben jajj nekem.

Meggyőződésem, hogy számára az orvoshoz járás és a kórházban töltött néhány nap igazi érdekesség volt, erre ma döbbentem rá, amikor kifejtettem neki, ideje lenne meggyógyulni (vagy legalább akarni egy kicsit, mert már kezdem unni, hogy azt mondja, "talán majd tavasszal meggyógyulok", miközben fogalmam sincs, ezt honnan szedte), mert különben nem mehetünk se játszótérre, se oviba, se húsgolyót enni, se a dédihez, se más rokonokhoz és hozzánk sem jöhet senki, mert akkor elgondolkodott, és azt mondta, hogy ne mondjak csupa rosszat, mondjak valami jót is. Esküszöm, én nagyon szeretnék már valami jót mondani.