Pizsama

A pizsama szerintem felesleges holmi. Megteszi helyette pántos póló, rövid ujjú póló, vagy extrém esetben hosszú ujjú, mindez holmi pamut nadrággal, de olyan, hogy rendes pizsama, nálam nem nagyon volt már vagy húsz éve. A hálóinget pedig meghagyom másoknak, tekeredjen rájuk, ne rám.

Ma viszont lett pizsama, kórházba az való. Legyen, ha már én is oda való vagyok. Választhattam volna a "Lived happily ever after" feliratút, de nem hívom ki a sorsot semmiféle mókára, rutinműtét ide vagy oda. Köntöst viszont nem veszek másikat, jelezze ez azt, hogy nagyon remélem, ezek után egy ideig nem kell újra kórházba mennem, mert nem jó az.

Még egyszer Csernus

"A legtöbb ember azt gondolja, hogy ha őszinte, akkor ezzel mások visszaélhetnek. Pedig ez nem így van. Ha én őszinte vagyok, és kimondom, ami velem történt, megszabadulok a tehertől. Egy. Kettő: ha valaki ezt így vagy úgy kiferdíti, és elmondja másnak, akkor abból gyorsan megtudom, hogy valójában milyen ember. Az őszinteséggel azt érem el, hogy sokkal kevesebb energiatöltettel fel tudom mérni a másikat, mint olyankor, amikor éveken keresztül mindig csak egy kicsit mondok el, és a másikról valami fontosat csak évek múlva veszek észre."

Generációs szakadék

Nagyanyáink, anyáink szerint ha túl vékony az ember lánya, hízni kell.
Szerintem sportolni.
A lányom mit fog gondolni?

Fésűs Éva: Karácsonykor

Karácsonykor fényesek a felhők,
csillagokból horgol a tél kendőt.
Ráteríti hegyek tetejére,
fenyőágnak jégrojtos a vége.
Karácsonykor mindenki varázsol,
meglepetés bújik ki a zsákból.
Szekrényeknek titkos rejtekéből,
édesapám legmélyebb zsebéből.
Karácsonyra kalácsot is sütnek,
nincsen ennél izgalmasabb ünnep!
Ajándékot én is készítettem,
amíg készült majdnem tündér lettem!

Csókolom

"A hitelesség ott kezdődik, amikor a negatív élményről is tudok oldottan beszélni, és közben tudom, hogy ezért én vagyok a felelős. Merem átélni az ezzel járó fájdalmat, de ezért is felelősséget vállalok azzal, hogy holnaptól mindent megteszek, hogy ezen változtassak napról napra."

Előkészületek és (összeesküvés) elméletek

Tegnap este már csomagolhattunk, mert délután néhány óra alatt sikerült elintézni a beszerzések nagyját. Csomagolni legalább olyan jó, mint ajándékot kitalálni, kiválasztani, sőt, egy picivel talán jobb is, mert utolsó simítás, még mielőtt az ajándék a megfelelő személyhez jutna. Nálunk ez idén ráadásul korábban lesz a megszokottnál, már 24-én délelőtt, mert csak így jön ki a nagycsaládozás. Hanna majd eldönti, érti-e, hogy neki délelőtt jön a Jézuska (aki nálunk marad Jézuska), az unokatesóknak meg este, de közben mi is ott leszünk.

Én például a saját életemben most sok mindent nem tudok a helyére tenni, ebből gondolom, hogy két éves fejjel lehet, hogy ez sem lesz egyszerű, de végülis a Jézuskának sok a dolga, mi autóval simán megelőzzük, még akkor is, ha előtte itthon ünnepelünk a család másik részével. Ha ez bugyután hangzik, jelezném, mostanában gyakran már azt sem tudom, hogy ki akar jót és ki nem, álmodni pedig egyre nagyobb hülyeségeket álmodom. Még az kellene, hogy megint úgy ébredjek, mint a múltkor, amikor valahogy bent ragadtam az álmomban és fél napig tartott megtalálnom a helyem a való világban. Mert aludni, végre végig az egész éjszakát, na, azt kellene. Kérhetem karácsonyra?

Kacifántos

Anyukaaa, gyere jönni ide szobáááádba, felkapcsolni a villanyt Hannának, mert nagyon sötét vaaan!

Hanna és a hó, 15 perces felvonás

Délelőtt nagy nehezen összeszedtem magunkat, hogy lemenjünk, azzal a felkiáltással, hogy csinálunk hógolyót (tudod, mint a Boribonban). El is jutottunk az utca sarkáig - azaz a házunk sarkáig, mert a házunk az utca sarkán van -, ahonnan nem volt hajlandó semerre, egy tapodtat sem. Se a játszótérre, se máshova. "Anyuka megy játszótérre, Hanna itt maradsz." Maradtam, persze. Csináltam hógolyókat, persze. Dobáltuk is. Mini hóembert is csináltam, de nem érdekelte. Aztán elég volt. "Menjünk haza."

Azért a hógolyó, az jó volt, legalábbis azt mondta.

Minden perccel jobb a helyzet

Magányos: a mai nap mottója. Pedig a héten már nem fogjuk megdönteni az eddigi "legtöbb idő, amit az adott héten apa-pár nélkül töltünk" rekordot, csak épp ez is egy olyan hétvége, amikor nehéz, hogy más a családjával van, mi meg ugyanúgy kettecskén, mint egy rossz hétköznapon. Olyasmi - ha már itt tartunk, vagy legalábbis mindjárt itt tartunk -, mint karácsony este bandukolni hazafelé a sötétben, hóban-hidegben, egyedül, útban egy üres lakásba, ami még csak nem is a tiéd. Vagy mint a "tavaszi szél" második versszaka a gyereklemezen, ami valahogy nagyon nem való oda.

Lehet egyszerűbben(?)

Megéri nekem nap mint nap egy órán át szenvedni (rábeszélni, lelkendezni, figyelmet elterelni, játékosan ráhatni - babát felöltöztetni, mesét köríteni a hercehurca köré, hátha attól kedve lesz -, megígérni fűt-fát - villamosnézést, kutyanézést, kiflivásárlást, motorozást, varjúnézést, diókeresést -, bedobni mindenféle egyéb hülye ötletet - jön a maci is, nézd, már felvette a sálat, a nyuszi szeretne lent ugrálni, a boci ráülne a motorodra, visszük a békát a hátizsákban, vár téged a néni a boltban, dobunk majd Roni kutyának labdát, megnézzük a virágos kaput -, saját magam nagy nehezen időt elcsenve már jól beöltözni és emiatt a próbálkozásokba nyakig beleizzadni de közben azért énekelni-mondókázni, gyerek után ruhával szaladgálni, még jobban beleizzadni, ismét viccelődve próbálkozni amikor már szinte fáj, majd végül a már üvöltő ellenállás közepette besokallva azt morogni, hogy "na, most már elég" és emiatt még rosszul is érezni magam), csak hogy a gyerek hajlandó legyen lemenni sétálni?

Nem, nem működik az sem, ha simán csak megfogom a kezét, hogy akkor most öltözünk. Se az, hogy én már indulok, és tényleg indulnék. Próbáltam.

Azt hiszem, legközelebb akkor megyünk le, amikor pont sétaidőben ő kéri. Mert ha ez így megy tovább, szerintem addigra magától is fel tud majd öltözni, és akkor milyen könnyű dolgom lesz. Addig meg minek szerencsétlenkedjek, úgyis tök felesleges.

Egyre szórakoztatóbb (legalábbis számomra)

Apa vasárnap reggel még nem akarna felkelni.
- Apaaa, felkeljeeek!
- Jó, csak tíz-tizenöt percet alszom még.
- Öt percet.

Beszélgetünk, hogy mi is van Ausztráliában.
- Van ott kenguru.
- Mi van még?
- Koala is van.
- (Vigyorog) Mi van még?
- Van még krokodil is.
- Mi van még?
- Van bálna, delfin, sok-sok halacska.
- Mi van még?
Jobb híján, és mivel épp vacsora közben vagyunk, azt válaszolom:
- Van még sok-sok halacskás ennivaló is.
- (Nagy vigyorral felkiált) MINDET MEGESSZÜK!

Vásárlás közben.
- Gyere, veszünk Mircinek Boribonos könyvet.
- Megyünk a boltoskönyvbe.

Este, elalvás előtt beszélgetve.
- Ma sétáltunk egy nagyot, aztán sokfélét játszottunk itthon, labdáztunk is, vonatoztunk, festettünk... - sorolom.
- Hufiztunk is.
- Igen, lufiztunk is.
- Nem jött mama.
- Nem, ma nem jött, majd holnap jön; most alszol egy nagyot.
- Alszol és megyünk játszóházba.
- Igen.
- Anyáddal.

Rés a falakon

Minden érintettől előre is elnézést kérek, de az úgy van, hogy én nem kedvelem Micimackót. Sem az eredeti verziót (legalábbis nem tudom gyerekkönyvként felfogni), sem a Disney-féle változatot, épp ezért nálunk nagyjából soha nem fordult meg; szerencsére nem is kaptunk ilyen jellegű ajándékot.

Ma viszont mégis beférkőzött életünkbe, mert Hanna egy ilyen fogkefét választott. Nem, nem én mutattam neki, meglátta a polcon. Még azt is pontosan tudta, hogy Micimackó. Hogy honnan? Filmen nem látta. Könyvben legfeljebb egyszer-kétszer, futólag, az unokatesónál. Én egyetlen egy kis ruhára emlékszem, amin ott virított Micimackó, és ami néhány hete a selejtezésnél bizony előkerült (majd felkerült valamelyik babára, és másnapra valahogy - nem is tudom, hogy - nyoma veszett. De hogy ilyen mély nyomokat hagyna egy dundi, sárga medve, aki egyébként még affektál is?

Mert ha igen, akkor megadom magam, hasonló arckifejezéssel, mint ahogy a múltkor az a hölgy tette, akitől megkérdeztem futólag, hogy a Hello Kitty ekkora sláger? Egyébként meg mindegy, ha már beszivárgott az életünkbe és neki tetszik, felőlem legyen. (Jó, bevallom, gyorsan választottunk még egy fogkefét - fogyóeszköz, ugyebár -, hátha mégis eltűnne, ugyanolyan gyorsan, mint amilyen gyorsan jött, de erőltetni nem fogom. Abba pedig még nem szeretnék belegondolni, később mi minden üt rést a falainkon.)



(A kedves családomnak pedig ezúton jelezném így karácsony előtt, hogy nem, nem a kapukat tártuk ki Micimackó előtt, úgy is mint: továbbra sem kérünk belőle, már amíg lehet.)

Szépen vagyunk

A gyermek szókincse ma elég fura fordulatot vett. Leginkább csak azt hallottam: nem. Pontosan háromszor kaptam ma igenlő választ. Arra a kérdésre, hogy kér-e omlettet, hogy szereti-e a csokit, illetve hogy eszik-e apával virslit. Ehh.

Zsarolok és hazudozom

Kezd úgy tűnni, hogy a nevelésnek elkerülhetetlen része némi hülyeség. Például az, hogy napok óta kéretlenül azzal riogatják Hannát, hogy ha nem lesz jó kislány*, akkor nem kap ajándékot**. Nem hiszem, hogy rosszat akarnának, azt sem, hogy rosszat tesz a gyereknek, csak épp meglep az egész. Mert nem csak a külső hatásokról van szó, hanem arról, hogy néha én sem tudok okos lenni. Utálom is magam érte, de vagy tényleg nincs jobb megoldásom, vagy csak nekem is efféléket mondtak és én gondolkodás nélkül fújom a régi nótát. A régi nóta pedig - láss csodát - sokszor beválik, biztos ezért is lett régi, de ettől függetlenül néha a fejem verném a falba, olyan ökörségek hagyják el a számat. De amíg a sok ökörség és a figyelem elterelése bejön a gyereknek (bár az utóbbi egyre ritkábban), viszont az igazság és a helyzet normális magyarázata csak bonyolítja az életünket, addig marad az, hogy bugyutaságokat, esetleg hülyeségeket beszélek, zsarolok és hazudozom, vagy ha épp csend van, egyszerűen csak parancsokat és feladatokat osztok ki, mert az is beválik.

Mindezt minden egyéb meggyőződésem ellenére.


*mi is az, hogy "jó kislány", és kell-e, hogy az legyen?
**és ha virgácsot kap, de az számára "ajándék"?

Első

Kedvesek az első dolgok - az, ami Hannának első, és rajta keresztül anyaként nekem is az. Jó néhány évig még biztos lesz pár dolog, ami számunkra így az első lesz, és az jó.

Ma éjjel a náthának köszönhetően már 00.35-kor, az elsők között megleshettük volna, mit hozott a Mikulás, de valahogy kihúztuk reggelig. Azért az éjszakai pöncörgésünk és a "próbálj meg aludni, reggel jön a Mikulás" (rá)hatására Hanna első kérdése az volt ébredéskor: "jött a Mikulás?"

Új hónap - új betegség

Nincs is hozzáfűznivalóm, avagy ami lenne, az hangos lenne és nem túl illedelmes. Tele a hócipőm - ki se pucolom majd, vinné el a Mikulás, ahogy van, úgyis ráömlött pár napja az illóolaj és azóta illatos, már-már zavaró. Mármint a csizmám, a Mikulásról nem tudok nyilatkozni, rá én biztos nem öntöttem semmit, részben mert évek óta nem vagyunk olyan jóban, meg azért sem, mert csak holnap jön, ha egyáltalán jön. Ha pedig már elvitt tőlem egy-két dolgot az elmúlt években, akkor most vigye el a betegséget is, akár csizmástul.

Várom a tavaszt, vagy mi, ez a tél valahogy nem fekszik nekem most.

23 hónapos

Még egy hónap és "Hanna majd két éves lesz" - mondja, majd hozzáfűzi, hogy lesz születésnapja és lesz tortája is. Kérdezem, milyen: Túrós? Igen. Csokis? Igen. Gesztenyés? Igen. Marcipános? Nem. Csak mert azt még nem tudja, mi a marcipán, különben úgy sejtem, az is lenne abban a tortában. Nem lesz egyszerű feladat, de marcipán csakazértis lesz, hogy megtudja, mi is a jó.

Persze először még jön a Mikulás, utána pedig a Jézuska. Elég sűrű néhány hét elé nézünk, karácsonyi készületek ügyében pedig még csak némi selejtezésnél tartunk.

Szakállas

Meglepett, pedig talán nem is meglepő, hogy a lányom tovább lát, mint az orra, vagy még annál is tovább, mint ahol a másik orra van.

Nem hiszem, hogy a szakáll tetszett neki - még ha ki is fejtette, hogy apának is van szakálla, ami csikis -, mert más szakállas férfiaktól mindig idegenkedni szokott. Most meg csak úgy dobálta a puszikat és nem ellenkezett, amikor kérdeztem, hogy megmondja-e a nevét.