Lehet egyszerűbben(?)

Megéri nekem nap mint nap egy órán át szenvedni (rábeszélni, lelkendezni, figyelmet elterelni, játékosan ráhatni - babát felöltöztetni, mesét köríteni a hercehurca köré, hátha attól kedve lesz -, megígérni fűt-fát - villamosnézést, kutyanézést, kiflivásárlást, motorozást, varjúnézést, diókeresést -, bedobni mindenféle egyéb hülye ötletet - jön a maci is, nézd, már felvette a sálat, a nyuszi szeretne lent ugrálni, a boci ráülne a motorodra, visszük a békát a hátizsákban, vár téged a néni a boltban, dobunk majd Roni kutyának labdát, megnézzük a virágos kaput -, saját magam nagy nehezen időt elcsenve már jól beöltözni és emiatt a próbálkozásokba nyakig beleizzadni de közben azért énekelni-mondókázni, gyerek után ruhával szaladgálni, még jobban beleizzadni, ismét viccelődve próbálkozni amikor már szinte fáj, majd végül a már üvöltő ellenállás közepette besokallva azt morogni, hogy "na, most már elég" és emiatt még rosszul is érezni magam), csak hogy a gyerek hajlandó legyen lemenni sétálni?

Nem, nem működik az sem, ha simán csak megfogom a kezét, hogy akkor most öltözünk. Se az, hogy én már indulok, és tényleg indulnék. Próbáltam.

Azt hiszem, legközelebb akkor megyünk le, amikor pont sétaidőben ő kéri. Mert ha ez így megy tovább, szerintem addigra magától is fel tud majd öltözni, és akkor milyen könnyű dolgom lesz. Addig meg minek szerencsétlenkedjek, úgyis tök felesleges.