Rés a falakon

Minden érintettől előre is elnézést kérek, de az úgy van, hogy én nem kedvelem Micimackót. Sem az eredeti verziót (legalábbis nem tudom gyerekkönyvként felfogni), sem a Disney-féle változatot, épp ezért nálunk nagyjából soha nem fordult meg; szerencsére nem is kaptunk ilyen jellegű ajándékot.

Ma viszont mégis beférkőzött életünkbe, mert Hanna egy ilyen fogkefét választott. Nem, nem én mutattam neki, meglátta a polcon. Még azt is pontosan tudta, hogy Micimackó. Hogy honnan? Filmen nem látta. Könyvben legfeljebb egyszer-kétszer, futólag, az unokatesónál. Én egyetlen egy kis ruhára emlékszem, amin ott virított Micimackó, és ami néhány hete a selejtezésnél bizony előkerült (majd felkerült valamelyik babára, és másnapra valahogy - nem is tudom, hogy - nyoma veszett. De hogy ilyen mély nyomokat hagyna egy dundi, sárga medve, aki egyébként még affektál is?

Mert ha igen, akkor megadom magam, hasonló arckifejezéssel, mint ahogy a múltkor az a hölgy tette, akitől megkérdeztem futólag, hogy a Hello Kitty ekkora sláger? Egyébként meg mindegy, ha már beszivárgott az életünkbe és neki tetszik, felőlem legyen. (Jó, bevallom, gyorsan választottunk még egy fogkefét - fogyóeszköz, ugyebár -, hátha mégis eltűnne, ugyanolyan gyorsan, mint amilyen gyorsan jött, de erőltetni nem fogom. Abba pedig még nem szeretnék belegondolni, később mi minden üt rést a falainkon.)



(A kedves családomnak pedig ezúton jelezném így karácsony előtt, hogy nem, nem a kapukat tártuk ki Micimackó előtt, úgy is mint: továbbra sem kérünk belőle, már amíg lehet.)