Tapasztalat

Ha lesz még gyerekem, és netalántán fiú lesz, altatáshoz be fogom vetni a televíziós sportközvetítéseket. Férfiembernél bevált.

Ha egyszer sok időm lesz, a telefonszámokat szépen, rendezetten menteni fogom. Számítógépre és papírra is. Az én telefonjaim valahogy mindig a víz martalékává válnak, legyen az sós tengervíz vagy csak a wc, itthon.

Az ovis kaja nem lehet valami tápláló, ha a gyerek állítólag jól eszik bent, de három órával evés után itthon már jelzi, hogy éhes. Igaz, ez a gyerek bármikor képes enni, a múltkor közvetlenül uzsonna után vásároltunk be, és eljátszotta a nagy halált, mely szerint iszonyatosan korog a gyomra, kér egy kiflit.

Mi köze a biciklizésnek a munkámhoz?

Ha úgy vesszük, semmi. Csak így munkakezdés előtt eszembe jutott a mondás, mely szerint a biciklizést nem lehet elfelejteni. De ha azt nézem, hogy Hannát egyelőre nem lenne merszem biciklin vinni, mert az utóbbi években legalább annyira elszoktam a biciklizéstől, mint amennyire a munkámtól, akkor jogosan hezitálhatnék azon, mikor is kezdjem újra.

Még szerencse, hogy a gyerek életét a munkám aligha veszélyezteti, és mindent összevetve dolgozni jóval többet dolgoztam, mint amennyit valaha is bicikliztem. A biciklizésnek pedig tényleg semmi köze a munkámhoz, amit egyébként azt hiszem, jobban szeretek, mint biciklizni.

Ugye.

Telik, múlik, zajlik

Az idő oly' gyorsan szalad, hogy a végén Myreillenek lesz igaza: hamarosan szervezhetem a lányom esküvőjét. Csak ma két kisfickóval került egész közeli kapcsolatba. Az egyik egy boltban jött utánunk, a próbafülke aljánál bekukucskálva csábította ki Hannát holmi játék dínóval és Lego prospektussal. A lány kicsit ugyan kérette magát, de hamarosan már az egész bolt attól zengett, hogy szerelem ez, első látásra. Nem tudom, hányszor köszöntek el egymástól, igaz, telefonszámot nem cseréltek, sőt, a kisfiú nevét sem tudtuk meg, mindenesetre a lányom bízik benne, hogy majd legközelebb megint összefutnak, ugyanott. A délutáni alvásból ébredve kijelentette, hogy a kisfiúról álmodott, majd két órával később már Bencénél voltunk, aki szintén elég jó partnernek bizonyult, és búcsúzóul párszor szájon is csókolta Hannát.

Hogy mit szólok mindehhez? Azt, hogy szerencsére a délutánok egyelőre megmaradnak nekünk. Ennek azt hiszem, én legalább annyira örülök, mint ő, ha nem jobban. Már nem is olyan kicsi ez a lány. Csak néha, itthon. Az oviban már nagylány, ő is mondta meg az óvónők is. Zajlik az élet. Telik-múlik az idő. Örülök neki. A lányomnak is, meg annak, hogy történnek a dolgok.

Fontos, pontos séta, avagy ilyen egy igazi rajongó

Vannak a nagyobb városokban az ismertebb emberek életútját, fontosabb állomásait, vagy ha nem effélét, legalábbis a város legjellegzetesebb látványosságait követő séták.

Ilyenen voltunk ma, itt, Budapesten. Követtük a nagyon fontos és nagyon ismert Anna, Peti és Gergő nyomait egy budavári sétán. Pontról pontra, hiszen kívülről fújjuk mindannyian. Jó, volt némi kitérő, a hűvös időre, a korgó hasakra és a közeledő estére tekintettel, de mégis. A lány meg csak ámult és bámult, örült nagyon, hogy már ismerte a látnivalók nevét, annak külön is, hogy ő is meg tudta mondani, mi következik az útvonalon.













(Az a gyanúm, hamarosan a visegrádi kirándulás következik, ahol megnézzük, hol vannak a kutyák a kúton, mert a rajzon nem látszik, illetve ahol nekünk is szendvicset kell ennünk a Duna partján, aztán megyünk Anna, Peti és Gergő nagyszüleihez Érdre, mert a Vidámparkra majd csak akkor kerítünk sort, ha Hanna betölti a harmadik életévét. Nem is sorolom tovább.)

Kérdés

A 2,5 évest elnézve felmerül, hogy tanult viselkedési forma vagy magunkkal hozzuk azt a (nem minősíteném, milyen) szokásunkat, hogy igazán akkor tudjuk értékelni a dolgokat, amikor rádöbbenünk, el is veszíthetjük azokat.

B-terv

Mivel egyelőre úgy tűnik, a gyermek alvási szokása nem teszi lehetővé, hogy csak délelőtt járjon oviba, most kipróbáljuk a nagy-ovis-lány verziót, melyben a gyermek ott alszik és uzsonna után jön haza. Ettől én perpillanat úgy érzem magam, mint amikor a Golden Compass c. filmben Lyra és Pan kötelékét szét akarják vágni (7. perctől). (Mit nekem, hogy ki mit mond, azt én is tudom, hogy ez egy természetes, normális folyamat, azt pedig nem hiszem el, hogy másnak ne fájna...)

Fájt a lánynak is reggel, kedve se volt menni. Aztán mégis összeszedte magát, odajött és nagy eltökélten azt monda, hogy "most már megnyugodtam, induljunk az oviba". Csak épp még csupa könny volt az arca és közben görbült le a szája, de kitartott az elhatározása mellett, egészen az ovi kapujáig, ott viszont én tartottam ki, ugyanúgy az ovi kapujáig, csak már kifelé menet.

Szép kis pár vagyunk.

Ehhez kell most jó pofát vágnom. Próbálok is, csak épp jobbnak találom az eredeti tervemet, mely szerint Hanna délelőtt van oviban, ebéd után jön haza, alszik egyet, majd miénk a világ egész estig. Mindegy, most adunk egy esélyt a B-tervnek, aztán még meglátjuk.

(azóta: Lehet, hogy életemben még soha ennyire nem gondoltam komolyan azt a kifejezést, hogy "adok egy esélyt")

Szelence

Kinyitottunk ma este egy olyan dobozt, amit eddig nem akartam, és igazából most sem tartom jó ötletnek, csak épp jobbnak, mint ha rosszabb példa van előtte.

Adott ugyanis, hogy az oviban van angol nyelvű foglalkozás, amiből eddig egy percnyi mondókázást hallottam csak, de annyi pont elég is volt. Adott még, hogy Hanna mostanában mindennek tudni akarja a nevét, leginkább talán a márkáját, de amikor vacsora közben ma is kérdezgette, hogy a széknek mi a neve, az asztalt hogy hívják, és sorolt mindent, ami épp látható volt, kezdett kicsit unalmassá válni számomra.

Gondoltam, váltsunk. Nyelvet. (Mindig kitalálok magamnak valamit.)

Nos, szelence kinyílt, vele együtt a gyerek szeme is, jó nagyra, én meg sorolhattam tovább a dolgok nevét, csak már angolul. Holnap nagyjából 60 szóból fogom kikérdezni, addig még gondolkodom, hogy mégis hogyan lehetne ezt a lelkesedést kihasználni részemről, aki szerintem inkább az anyanyelvét vagyok hivatott képviselni, de ha már angolból van diplomám, talán mással is tudok neki szolgálni.

Rajz

Elég régóta nem érdekli a rajzolás (se a festés), akkor már inkább a ragasztás. Leginkább, és ebben egész biztos vagyok, a gyurmázás, persze csakis közvetlenül azután, hogy takarítottam.










Tegnap enyhén szólva meglepett, amikor ilyeneket produkált. Az egyik egy autó, a másik egy emberi fej, bár szerintem elég jól felismerhető mindkettő (csak megtévesztés céljából vannak fordított sorrendben). Volt még néhány, ami jól sikerült, de nem hagyta lefényképezni, pedig azok már igazi fej-lábas alkotások voltak (ahogy anyukámtól megtudtam, ilyen fokozat is van a rajzkészség fejlődésében).

Egyszerre kisbaba és nagylány

Hétfőn elkezdtük az óvodai szoktatást. Ma először fogom ott hagyni, eddig még megvolt a játszóház érzés. Eddig még csak nekem volt gombóc a torkomban, ahogy elnéztem, hogy ott csak egy lesz a sok között, hogy nem leszek majd mindig vele. Láttam ugyan, hogy ügyesen veszi a dolgokat, önállósodik, feltalálja magát, barátkozik is, megbizonyosodtam afelől, nem kell félteni. Ma viszont majd neki is leesik a tantusz, hogy anya bizony elment egy órácskára. Az lenne szép, ha nem sírna, mert okos nagylány és tudja, hogy ez következik, hiszen megbeszéltük. De mit várok ilyeneket, amikor hétfőn nekem is sírhatnékom volt, pedig én aztán tényleg nagy vagyok, nekem csak az szól mentségemre, hogy az elmúlt majdnem három évet én is ugyanúgy vele töltöttem, ahogy ő velem. Már ha ez egyáltalán az időről szól, nem pedig másról. Ugyanúgy, ahogy kicsinek lenni és nagynak lenni sem csupán évek függvénye. (Nem is csak méret.)

Önirónia

Van két Bartos Erika vers, az egyik a "Nem akarok!", a másik a "Miért?".

Nos, ezen a két versen a gyermek tegnap este hangosan kacarászott.
Vajon miért?

Sarah Napthali: Buddhism for Mothers

Gondoltam írok majd egy jót erről a könyvről, de a legjobb, hogy nagy része fent van a neten, így mindenki (már akit érdekel) megítélheti saját magának.

Jó pár gyereknevelésről szóló könyv után nekem ez tetszett a legjobban, de a gyereknevelésen kívül is jó néhány dolgot megfogalmaz, ami már egyébként is dolgozott bennem egy ideje.

32 hónapos

Táncol, énekel, mondókázik. Most épp a "Házasodik a tücsök" a sláger, ma legalább hatvanszor szólt. Szeretem én a repeat gombot a távirányítón, elég egyszer megnyomni. Ezen kívül elmenne tragikának, ahogy mostanában nyavalyog ezért-azért, néha még a földre is leveti magát, nem hisztiből, csak a nyivákolás mellé, hogy látványos is legyen. Bevallom, néha tényleg vicces.

Nagyon kedves tud lenni, simogat, puszit oszt, csak úgy odabújik vagy azt mondja, "szegény anya, miért köhögsz, gyógyulj meg". Továbbra is házitündér, takarítani csak akkor merek, amikor nincs itthon vagy ha valaki más is van itthon, különben esélytelen.

Mókás még, hogy már olyan jól ki tudja fejezni magát, hogy átjön, hogyan láthatja a világot. A kistesó például majd az ő pocakjában nő és egész biztos egy másik Hanna lesz, arra pedig rácsodálkozott, hogy létezik olyan, hogy dédipapa. Nagyon izgatják az évszakok, tegnap végre kijelenthettük, hogy ősz van, ennek örömére ma szedtünk is lepotyogott falevelet és nagy erőkkel várjuk, mikor lesz tél.

A mamát játszópajtásnak veszi, ezért a mama kijelentette, hogy Hannának már nagyon kéne a társaság, azaz az ovi. Más gyerekek viselkedése és utánzása sokkal érdekesebb és fontosabb már számára, mint bármi, amire én próbálnám rávenni. Várjuk, mikor mehet közösségbe, bármelyik nap kezdhetünk.