Egyszerre kisbaba és nagylány

Hétfőn elkezdtük az óvodai szoktatást. Ma először fogom ott hagyni, eddig még megvolt a játszóház érzés. Eddig még csak nekem volt gombóc a torkomban, ahogy elnéztem, hogy ott csak egy lesz a sok között, hogy nem leszek majd mindig vele. Láttam ugyan, hogy ügyesen veszi a dolgokat, önállósodik, feltalálja magát, barátkozik is, megbizonyosodtam afelől, nem kell félteni. Ma viszont majd neki is leesik a tantusz, hogy anya bizony elment egy órácskára. Az lenne szép, ha nem sírna, mert okos nagylány és tudja, hogy ez következik, hiszen megbeszéltük. De mit várok ilyeneket, amikor hétfőn nekem is sírhatnékom volt, pedig én aztán tényleg nagy vagyok, nekem csak az szól mentségemre, hogy az elmúlt majdnem három évet én is ugyanúgy vele töltöttem, ahogy ő velem. Már ha ez egyáltalán az időről szól, nem pedig másról. Ugyanúgy, ahogy kicsinek lenni és nagynak lenni sem csupán évek függvénye. (Nem is csak méret.)