Nem mindegy (?) P. franciáról mondta, hogy ő is hasonló cipőben jár, csak ő úgy szokta megfogalmazni, hogy "másodszorra már sikerül". Nálam az "elsőre nem sikerül" verzió játszik, talán azért, mert alapvetően kevesebb az olyan dolog, amiről már beigazolódott, hogy második próbálkozásra minden rendben volt. Vagy egyszerűen mert azt nevelték belém: kislányom, meg se próbáld, nem érdemes.

Mivel minden próbálkozásom ellenére ezidáig sem sikerült elköteleznem magam a pozitív gondolkodás mellett (talán mert annál végzetesebb és végletesebb vagyok, meg ugye tegyük még hozzá a fentieket), csak billegek itt a semmi közepén, várva, sőt, biztosan tudván, hogy hétfőn kétségtelenül kilengek majd a kis semlegesnek tűnő, bár inkább csak óvatos kötéltáncomból.

Persze benne van a lehetőség, hogy egyszer végleg eltolódik a gondolkodásom valamelyik irányba, pedig azt mondják (erről mesélhetnének kicsit a pozitívgondolkodás-pártiak), hogy az arany középút a legjobb.

Vagy nézzem azt, hogy mennyire és/vagy legalább az biztató, hogy saját kis empírikus világnézetem egyelőre tartja magát a semleges-középső régióban? Azért felkészülök a legrosszabbra, nehogy már meghazudtoljam saját magam. Ráadásul úgy legalább nem kell lefutnom egy felesleges kórház-otthon-kórház kört. Ezt legalább befolyásolhatom.

Mire nem jó a tapasztalat, meg a rutin...

Kreatív megoldásokat várunk... Konkrétan az a probléma a korábban említett, újdonsült, idős kollégával, hogy ide ültették velem szembe, és mások által is visszaigazoltan bámul. Engem. Akár csak ha fogom az ásványvizes üveget, és iszom egy kicsit, ha kimegyek-bejövök, ha nevetek egyet, vagy akár csak úgy (na, ez a legidegesítőbb - nem hiszem, hogy én lennék az új múzsája).

Felmerült bennem, hogy minősíthetetlen a viselkedésem, és valójában én vagyok az oka, mert zavarom a munkájában. Pedig valószínűleg inkább oka ő az utóbbi napokban tapasztalható hátfájásomnak, hiszen miatta dőlök 8-10 órán keresztül nem is olyan enyhén balra, bebújva a monitorom mögé... nevetni meg már nem is merek, egyszer bele fogok fulladni itt vmi elfojtott kacagásba, és az is az öreg lelkén szárad majd. Én szóltam előre.

Felmerült itt házon belül néhány ötlet a probléma kezelésére (mert a problémákat kezelni kell, ugye). Mondjuk egy paraván úgy "jelzésképpen" ide a két asztal közé, vagy egy őszinte levél, csak nem igazán látom át, mit és hogyan kéne neki írni, és hogy egy esetleges pirulás után maradna-e minden a mostani kerékvágásban. Hordhatnék zsákruhát, vagy el is ültethetnék (őt, vagy engem), mint régen az iskolában (mondjuk az én minősíthetetlen viselkedésemre hivatkozva). Egy kolléga pedig szívesen elbeszélgetne vele a cég felhozataláról, csak hogy mellékesen szóljon neki: "tata, a munkakörébe nem tartozik a szemmel vetkőztetés". Pedig lehet, hogy irigyelni kéne, ha ilyen idősen még ennyire túlteng benne az élet...

a-lud-ni Konkrétan úgy érzem magam, mint egy lajhár. Ha lenne hova lerakni a fejemet, egy pillanat alatt aludnék. Minden mozdulat nehéz, mert nehéz a karom, a fejem, a hátam, meg mindenem... Ez már nem rongybaba érzés, inkább olyan vagyok, mint egy zsák krumpli. Letámasztanám magam a sarokba. Egy sarokba. Bármely sarokba. Ehh.

Ehhez képest kinézhetem a szemem a mai munkával, jó kis odafigyelős, pontosságot igénylő. Perpillanat meggyőződésem, hogy mindenki jobban járt volna, ha más csinálja.

Kedvesség

1. megálló: Felhívom kedves utasaim figyelmét, hogy a villamos második ajtaja nem működik, kérem, ne vegyék azt igénybe. [egy másodperc szünet] Úgyse tudnák.

2. megálló: A villamos második ajtaja elromlott!

3. megálló: A második ajtó ROSSZ! Használják a többit!

4. megálló: A MÁSODIK AJTÓ ROSSZ! Azért van rajta az a matrica!!!

Ezt követően a villamos vezetője nem törődött tovább az utazóközönség és a második ajtó ügyével. Végülis ott volt a matrica.


Mindez tegnap este történt, mert ma reggel (is, mint sokszor mostanság) a kedves hozott kétharmadig munkába.

Békebeli hangulat (Ha már ott tartottam...) A nagyapámék tudtak valamit a mindenféle virágokkal, zöldségekkel és gyümölcsökkel teli kis kertjükkel, az alapvetően nyugodt, rendezett életükkel, hogy volt idejük az évszakokat követve málnaszörpöt főzni, befőttet készíteni, diót törni, fát aprítani, cserépkályhában tüzelni. Nyáron vasárnaponként nagy ebédet lehetett csapni kint a teraszon, majd fél órát villamosozni a legjobb csokifagyiért, amit aztán termoszban vittünk haza.

Most nekünk is van teraszunk, használjuk is, és a környék is zöld (meg cserregéstől hangos...), de valahogy az a minden-széppel-jóval-teli-kert mégis más volt. Lehet, hogy a nosztalgia mondatja ezt velem, vagy csak fáj, hogy már nincs és nem hozható vissza. Letarolták, hogy újat építsenek az omladozó falú kis piros ház helyére, sőt, jóval előtte beépítették a házzal szemben levő ibolyás rétet is, legfeljebb csak szánkózni mehetnék vissza a meredek utcába - majd egyszer, ez is lehet még (megint) egy rituálé a sok közül.

Időutazás Az eklektikának és a retrónak ugyebár megvan a maga bája. Ilyen a tízemeletes panelek aljában megbúvó orvosi rendelő is, amely valószínűleg mit sem változott az évek alatt. Természetes, hogy a burkolatok az eredetiek, de a berendezés is a régi. Sehol egy új pad vagy asztal. Ha jobban megnézem, még az orvosi műszerek is mind legalább tíz-húsz évesek, vagy a technológia nem fejlődött semmit, miközben a minőség erősen hanyatlott, máskülönben hogyan is nézhetnének ki pont úgy ezek a tárgyak, mint amelyekre régről emlékszem, még amikor egyáltalán jártam körzeti orvoshoz, mert most még azt se tudnám megmondani, hova lett anno leadva a TB-kártyám.

A rendelő más szempontból is időutazásos... minden lassan történik, minden adat papírra kerül felvitelre, kézzel, természetesen, és ha két példányban kell, kétszer annyi idő alatt. Ez ma szinte luxusnak számít, bár alapvetően jól esne, csak épp menni kell tovább, vissza napjaink ritmusába.

Az ATM-mel feltuningolt lakótelepi bolttal szemben a rég kifosztott, vad pirosra festett telefonfülke-konstrukció sajnos aktuális képet mutat a benne összekuporodva alvó hajléktalanokkal, míg a helyi lakótelepi zöldséges régi módra az idényzöldségekkel és -gyümölcsökkel van felpakolva, de azokból bőségesen. Az út másik oldalán kertes házak, nyugalom, jólét, békebeli hangulat gyümölcsfákkal.

Hazudtam Megkérdezte a földalattin a mellettem álló csávó, lenne-e kedvem találkozni, én meg azt mondtam, férjnél vagyok. Lehet, hogy túl mélyre sikerült a dekoltázs, vagy túl sok a smink?

Young at heart Van egy új munkatársunk. Egyelőre úgy nézünk rá, mint egy csodabogárra. Az előbb, mivel holnap nem tud bejönni, fogta magát, és leakasztott a nyakából egy pen drive-ot, hogy akkor hazaviszi a munkát. Úgy hetven lehet, teljesen ősz hajjal, nagy szemüveggel, és vidám, nyílt mosollyal. Még nem tudjuk, hogy tegezhetjük-e majd.

Reggeli morzsák Még fel se szállt, mégis egymás után nyúlnak a táskájukba az emberek és készítik elő jegyeiket, bérleteiket. Aztán többszörös köszönöm-köszönöm után csak áll ott, némán, várakozva, megfigyelve, amint a mellettem ülő nő (olyan harmincötös, könyvvel a kezében) nyugodtan kotorászik a fonott nyári táskájában. Egyik jegy kerül elő a másik után, némelyik kezelt, némelyik kezeletlen. A csend és a várakozás fokozódik, de az ellenőr csak áll türelmesen, míg végül elő- és átnyújtásra kerül a jegy, amely tényleg a jegy. Majd elhangzik egy gyors "köszönöm", és egy hangsúlyosan kedves "nagyon szívesen". Ott leng felette a gondolat, hogy "tudom ám, hogy mit gondoltál".

Aztán Kata, a pékség lánya brillírozik, amikor a mögöttem álló fickóra pillantva azonnal rávágja: kávé lesz... A fickó meglepődve felnevet, majd hozzáteszi, tejjel, két cukorral. Katától természetesen nem várható el, hogy az efféle részletekre is emlékezzen. Pedig odafigyel. Rólam például biztosan tudja, hogy mi az a 3-4 dolog, amit szoktam venni, de azért gondolatot-hangulatot olvasni nem tud. Főként, hogy gyakran én se tudom, mit is akarok. Ilyenkor Katára bízom a döntést.

Aztán az Oktogonon német fiatalok csoportja kavarog, pontosabban kavarogva reggelizik, már ha a csoportjukat egységesen beazonosító McFreeze reggelinek mondható. Én maradok a péksüteménynél itt a munkahelyen, természetesen a gép előtt, az asztalnál, ahogy azt kell, hogy jussanak ide reggeli morzsák.

Selejtezősdi Már megint kidobálok vagy elajándékozok egy nagyobb adag ruhát (mert amit két éve nem hordtam, azt minek tartsam meg), de most elgondolkodtam egy csöppet, mert lassan alig marad mit felvennem. Persze még mindig inkább gyakrabban mosok, mint hogy felhalmozzak dolgokat, az nekem valahogy nem megy. Épp elég volt megszokni (már másodszor) az állandó (az, ha már újra?) lakást meg a sok bútort, amit majd vihetünk tovább magunkkal, vagy hagyhatok megint magam mögött.

Lehet ez kicsit szkeptikus is, bár sokkal inkább a szabadságomról szól, igaz, holmi bútorokért és egyéb csip-csup holmikért legalább felelősséggel nem tartozom, nem kéne annyira komolyan vennem. Emlékszem, milyen jó volt, amikor kicsiként az apai nagymamámnál nyaralva egyszerűen csak ennyi volt a reakció egy összetört pohárra vagy tönkretett tárgyra: baj is az?

Nézem A vonásait és az arcát ahogy alszik, mert végigaludtuk a fél hétvégét, aztán a hétfő reggeli bambulásban nézem a tizen-huszonévesek vonásait a metrón és az utcán, mert azt inkább látom, hogy milyen lenne 2-3 évesnek (és persze azt meg is rendeltem már tőle), de azt nem, hogy milyen lenne majd idősebbnek a közös gyermekünk. Arra persze már most lehet fogadni, hogy nem telik el sok idő, és anya lesz a legkisebb a családban. Vagy gondoskodni kell majd a folyamatos pótlásról, heh. És egy idő után esetleg egy macskát is kiharcolhatok majd ezen az alapon.

A rózsák meg az álmok (a türelemé meg a valóra válók)

"T plusz egy óra"

Globális (?) rossz idő Az erre-arra utazgató ismerősök ma reggeli bejelentkezései és a helyi időjárás alapján, ráadásul ábécésorrendbe véve a városokat, kijelent(het)em - korán van még túl határozottnak lenni -, hogy Amszterdamban, Budapesten, Dublinban és Párizsban hasonlóképpen vacak idő van. Meteorológusoknak ugyanis nem hiszünk, viszont a személyes tapasztalat, na, igen, arra már lehet alapozni.

Az időjárásnak köszönhetően ma reggel nem kellett meglocsolnom a teraszon a kb. 64 tő muskátlit és egyéb növényt. Viszont így is ugyanannyi időt elvacakoltam otthon, pedig még az utazótáskát se pakoltam ki. Látszik, hogy jobb nekem, ha van és/vagy kell mit tennem, vagy ha van valaki, aki noszogat... jöjjön már haza.

Őszintén Nem szóltam egy szót se, amikor azt mondta, azért nem mesélt hosszú időn át, mert nem jól mentek a dolgai, hiszen az ő döntése, és mert néha én is úgy gondolom, hogy igaza van, bár én csak akkor nem mesélek - őszintén -, ha úgy érzem, felesleges (konkrétan mert vagy nekem, vagy neki nem fontos).

Ma azért nem meséltem a röpke kérdésekre válaszként, többszörösen, mert mindig más mesélt, néha fontosabbat, néha nem, én meg köszönöm, jól vagyok, az amszterdami út is jó volt. (Őszintén.)

Azért azon elgondolkodtam, én kinek mesélek mostanában szívesen.

Apró örömök Minden este, hazafelé, egy fél kiló eper a villamos végállomásánál levő, sokáig nyitva tartó zöldségesnél. A napszemüveg-barlang felfedezése, profi kiszolgálással. Az, amikor az orvos azt mondja, igyak csak kávét, ha jól esik. Hogy sokáig világos van, és hogy holnap reggel alszom, ameddig akarok, aztán délután elrepülünk Amszterdamba, sőt, még az adriai vitorlázás is zöld utat kapott, már csak tőlem függ, akarom-e.

Ja, meg hogy engedélyt kaptam a nyafogásra.

Haza akarok menni Persze fogalmam sincs, mit csinálnék otthon, mert a mókuskerék az mókuskerék, nehéz kiszállni. Addig is, amíg el nem alszom itt a munka mellett, örüljek a rohanás közben ellopott 5-10 perc sétának a körúton, meg annak, hogy péntek ilyenkor már nem itt leszek.