Aurea mediocritas

Az egyikkel túl sokat vagyok, a másikkal túl keveset.

Utazás gyerekkel: my travel angel

Amennyiben valaki ilyesmin törné a fejét és kérdései lennének mindeközben, a my travel angel első ránézésre elég hasznosnak tűnő kis webhely. Megadható, hogy a család milyen korú gyermek(ek)kel, mikor és hogyan utazik, hol fog megszállni, és milyen tevékenységek érdeklik. A kereső e feltételek alapján kínál fel jó néhány cikket, többek között a bepakolandók listájával, különféle reptéri szolgáltatásokkal és jó néhány látni- és tennivaló felsorolásával, sőt, részletes leírásával.

Vázlatok

Leginkább ennyire futja mostanság, még a levelezésemmel is el vagyok maradva, pedig az nem jellemző. Itt a tavasz, süt a nap, szép az idő. Vagy mászkálunk, vagy ha nem, akkor egyszerűen csak örülök annak, hogy végre nem kell állig bebugyolálódni, miközben az idő szépen elmegy fölöttem.

Máskor meg csak várok. Kivárok. Vázlatokként sorakoznak a terveim. Minden alakulóban. Majd lesz valahogy, valamikor. Amikor eljön az ideje.

Addig pedig gyűlnek szép sorjában a dolgok a virtuális listámon, amiből lassan tényleges listát fogok készíteni, mert különben elfelejtem, mi mindennel szeretnék foglalkozni.

Ma például honnan, honnan nem, Feldmár András neve bukkant ismét elő (új könyv, "Szégyen és szeretet"). Előadás is lesz márciusban, ha valakit érdekel. Én akkor pont nem leszek itthon - mondom én, így megy ez.

Sok kicsi sokra megy

Nem vagyok egy világmegváltó típus. Azt gondolom, igen apró szem vagyok itt a Földön, és mint olyan, csak kis dolgokon változtathatok. Elsősorban magamon. Csak így hathatok a világra, mert az az én kis világom, senki másé. Vagy mégis, mert akarva-akaratlanul hatok én mások világára. Azokéra, nyilvánvalóan, akik így vagy úgy részei az enyémnek, de egész kicsi, jelentéktelennek tűnő dolgokkal még azokét is befolyásolhatom, akikhez semmi közöm.

Nekem ez így bőven megfelel, ilyen egyszerűen. De nekem sok minden megfelel egyszerűen. Ilyen vagyok. Ez itt és most az én világom. Igen apró. Vagy mégse?


"Ebben az életben nem tehetünk nagy dolgokat. Csak kis dolgokat tehetünk, nagy szeretettel." Teréz anya

Kisvakond és barátai

"1954 őszén a cseh Barrandov stúdió egyik munkatársa, bizonyos Zdenek Miler megbízást kapott, hogy készítsen oktató-nevelő célzatú filmeket a "nagy szocialista béketábor" gyermekei számára. A lehetséges témák között az épülő új világ csodái szerepeltek, mint például a textilipar. A Kisvakond egy földkupac alól bukkan elő, egy szöget, egy madzagdarabot és egy biztosítótűt szorongatva. Meglát a szárítón egy kék színű kantáros nadrágot és mindent elkövet, hogy neki is legyen egy ilyen..."

Olvasom, és kicsit meglep, a jól ismert kép ellenére. Mert Kisvakond és barátai az én barátaim is lettek mostanában, igaz, még nem olyan régen engedtük be őket az életünkbe, de azóta napi szinten szereznek nekem 10-20 szabad percet (főzésre, vasalásra, esetleg hajmosásra). De hogy "a nagy szocialista béketábor gyermekei", ilyesmi meg sem fordult a fejemben. Inkább úgy éreztem, jó kis történetek, kétéves szinten is követhetők némi magyarázattal, másfelől pedig az fogalmazódott meg bennem, hogy a mai fogyasztói társadalom ékes példái ők, hiszen mindenhol tömegesen kaphatók mindenféle formában (DVD, könyv, plüssök), és ahogy elnézem, nagyon sok gyerek és család életébe belopták már magukat.

Jó játék

A múltkor a játszóházban nem is éreztem magam olyan rosszul, mert a kirakott majd lefelé fordított öt kép mindegyikére emlékeztem, arra is, melyik hova került, míg a többi anyuka azon szörnyülködött, hogy már azt sem tudja, milyen képek voltak. Igaz, épp jó napom volt, rossz napon lehet, hogy nekem sem sikerülne. A gyerekek tudták mindet, nem kérdéses. Ma ennek örömére - és/vagy tanulságaként - kipróbáltam, lehet-e már Hannával memóriajátékozni. Lehetni lehet, bár a szabályokat még nem érti igazán, én meg nem erőltetem, nem az most a lényeg, hanem az, hogy olyan sikerélménye volt, hogy ugrált (az ágyon) és nevetett örömében.

Nekem pedig ő talált ki új játékot, ami akár memóriajátékként is működhetne, ha például mindig mindenhol elolvasnám, kinek a neve van kint a postaládán. Mert az új játék így szól: "ez kinek a háza?" ("kinek visz még a postás levelet?" - gyorsan meg is kérdeztük -, "kinek van még kutyája?", "ki szállt le a villamosról?", "ez kinek a motorja?", "ez kinek a labdája?", "ez kinek az autója?", és akkor be is fejezem, mert ehhez azt hiszem, nagyon bennfentesnek kéne lennem - egyelőre ott tartok, hogy ha nagyon megunom, a rendszámtábla betűit fogom benyögni válaszként, más esetben meg fiktív neveket adok meg, a nevek úgyis nagyon érdeklik, úgy is mint "ez ki volt?", legyen az akárki, aki szembe talál jönni). Ezen kívül is kérdez még egy csomót séta közben, ami azért vicces, mert elég sokszor válaszolnak neki azok az idegenek, akikkel kapcsolatban kérdez. Olyankor fellélegzem kicsit és elmélázok azon, mi lesz akkor, ha bekerül a kérdések közé a "miért?".

Fényképez

Élni tudni kell

Állunk az állomáson - ott mi mást lehetne? -, várjuk a vonatot. Jön egy, jön egy másik. Közeledik egy nő, hogy hány éves, nehéz lenne megmondani. Elsőre idősebbnek látszik, mint amennyi, mégis az a fajta, hogy akár több is lehet, mint amennyinek tippelném. A ruházata ugyan kopott, piszkos, de nem kelt bennem semmi rossz érzést. Oda is szól Hannának valami kedveset, miközben leállít a fal mellé egy koszos, régi babakocsit, amiben minden van, csak gyerek nincs. Amikor eltűnik a fordulóban, Hanna keresi, ő meg aztán vissza is szól nekünk, hogy ott van, miközben a büfénél kér. Amikor végez, nyugodt hangon, mosolyogva azt mondja, most szépen elszívja a cigarettáját és megissza a felesét, addigra biztos meg is érkezik a vonat. Úgy is lesz. Felszáll, integetünk, aztán várunk még egy, két, három vonatot, integetünk mozdonyvezetőnek, kalauznőnek is. Mert a vonat tetszik neki, függetlenül attól, hogy leginkább azt mondja rá, riasztó.

Nagyon megugrott

"A kenguruknál nincs vödör", mondja, miközben nagyokat ugrál, mert mostanában mindig ugrál, gyakorlat teszi a mestert. Persze nem értem, mit keresne a kenguruknál egy vödör, de már javítja is magát. "Gödör". Tudniillik a tegnapi állatkertezéskor nem tudtak odajönni az elefántok, hogy megszagolgassák Hanna lábát, mivel ott volt egy nagy gödör, ami megakadályozta őket ebben.

Azt hiszem, most van az, hogy napi 10+ szó kerül be a szókincsébe, és ritka, hogy téveszt (talán a "seregély" és a "sárkány" volt, ami többször is keveredett, de végülis sokkal izgibb volt, hogy reggelenként sárkányok raja repked a ház körül). Ha meghall valami újat, megismétli néhányszor és már használja is - mint a nyelvtanfolyam ideális alanya. Néha rákérdez az új szóra, hogy biztos legyen benne, de alapvetően inkább az jellemző, hogy azonnal képben van. Kíváncsi vagyok, ez a nyelvérzék később mennyiben marad meg, illetve hogyan lenne fenntartható.

Napsütéses szombat reggel

Ha elkapom a buborékfújó pálcikájával az egyik kisebb buborékot, és az szépen rajta is marad, akkor egy másik kisebb buborékot lehet rajta pattogtatni, nagy gyereknevetés közepette. Persze az "óriási" buborékok is nyerők.

Megoldást keresek

Áll a kanapén és üvölt. Az öklendezésig. Az öklendezés meg majd megint hányáshoz vezet, pedig csak hurutos köhögése van. A kanapén állva toporzékolás meg leeséshez, de közel nem szabad menni, nem ám. Rúg és feszít, ha ölelni próbálom, és persze még jobban ordít, csak hogy ellenkezzen, avagy az ő akarata győzzön. Beteg, de ez nem befolyásolja a hisztit, van az minden nap, ha át akarom öltöztetni, csak mert pizsamában mégsem mehetünk le. De most tényleg szeretnék elindulni - egy fránya infralámpáért meg hurutoldóért. 1,5 órája próbálom felöltöztetni, rávenni. Nem megy. Üvölt. Köhög. Öklendezik. Esetleg majd újra hányni fog, meggyógyulni meg majd akkor, ha lesz gyógyszer. Ha el tudunk indulni, mert most már hajat is kell szárítani neki, úgy leizzadt, az orrát is szívhatom, pedig amúgy nem folyik neki, és mire odáig jutunk, azért nem indulunk el, mert csinálhatom a tízórait. Csak tartanánk már ott. 1,5 óra próbálkozás után úgy érzem, nem rajtam múlik. Legfeljebb annyiban, hogy még nem tudok osztódni. Pedig az sok mindent megoldana.

25 hónapos

Mostanában sokat táncol, terpeszállásban, jobb lábáról bal lábára, bal lábáról jobb lábára. Úgy hallgat meg számára új zenét, mint az anyja (aki épp ezért panaszkodni se mer, ha az adott dalnak egy-egy részletét hatvannyolcszor kell visszaléptetni, amíg minden kis dallamot és szövegrészt ki nem ismer, bár a hiányos szókészletnek köszönhetően a "lipem lopom a szőlőt" öreg csőszének így is farkas van a kezében). Gyurmázunk rendületlenül, legújabban sütiformákkal, mert az már egyedül is sikerélmény. Egyre tutibb bicikliket - és rollereket - rajzol, azt meg nem is tudom, hány rigót színezett már ki. Rigó rajzolásában már jó vagyok, a kisvakond még nem annyira megy, a nyuszival szerencsére nem voltak igazán gondjaim, és mást nem is nagyon kér mostanában, ezek a kedvencek. Telefonálni is nekik telefonál, hogy megkérdezze, ki hogy van, hol van, mit csinált és még sok egyebet azzal kapcsolatban, amit a történetekben látott. Halandzsázik is sokat. Én is, leginkább a hisztik elkerülése miatt - van, hogy egész nap, máskor meg alig.

Különleges

Vannak azok a nagyon közeli pillanatok, amiket - szerintem - fotózni nem lehet. Amikor pár milliméterre van tőled, és egész más az arca, valahogy nem csak azért, mert csupán kis részletében látszik. Még az is lehet, hogy úgy nem is tetszik, bár az ember gyerekével kapcsolatban ilyen szinte biztos, hogy fel sem merül. De mégis olyan más, és ha tetszik, akkor nagyon. Talán azért, mert az efféle kép csak neked szól. Talán azért, mert az efféle helyzet már önmagában véve is különleges.