Élni tudni kell

Állunk az állomáson - ott mi mást lehetne? -, várjuk a vonatot. Jön egy, jön egy másik. Közeledik egy nő, hogy hány éves, nehéz lenne megmondani. Elsőre idősebbnek látszik, mint amennyi, mégis az a fajta, hogy akár több is lehet, mint amennyinek tippelném. A ruházata ugyan kopott, piszkos, de nem kelt bennem semmi rossz érzést. Oda is szól Hannának valami kedveset, miközben leállít a fal mellé egy koszos, régi babakocsit, amiben minden van, csak gyerek nincs. Amikor eltűnik a fordulóban, Hanna keresi, ő meg aztán vissza is szól nekünk, hogy ott van, miközben a büfénél kér. Amikor végez, nyugodt hangon, mosolyogva azt mondja, most szépen elszívja a cigarettáját és megissza a felesét, addigra biztos meg is érkezik a vonat. Úgy is lesz. Felszáll, integetünk, aztán várunk még egy, két, három vonatot, integetünk mozdonyvezetőnek, kalauznőnek is. Mert a vonat tetszik neki, függetlenül attól, hogy leginkább azt mondja rá, riasztó.