Jó játék

A múltkor a játszóházban nem is éreztem magam olyan rosszul, mert a kirakott majd lefelé fordított öt kép mindegyikére emlékeztem, arra is, melyik hova került, míg a többi anyuka azon szörnyülködött, hogy már azt sem tudja, milyen képek voltak. Igaz, épp jó napom volt, rossz napon lehet, hogy nekem sem sikerülne. A gyerekek tudták mindet, nem kérdéses. Ma ennek örömére - és/vagy tanulságaként - kipróbáltam, lehet-e már Hannával memóriajátékozni. Lehetni lehet, bár a szabályokat még nem érti igazán, én meg nem erőltetem, nem az most a lényeg, hanem az, hogy olyan sikerélménye volt, hogy ugrált (az ágyon) és nevetett örömében.

Nekem pedig ő talált ki új játékot, ami akár memóriajátékként is működhetne, ha például mindig mindenhol elolvasnám, kinek a neve van kint a postaládán. Mert az új játék így szól: "ez kinek a háza?" ("kinek visz még a postás levelet?" - gyorsan meg is kérdeztük -, "kinek van még kutyája?", "ki szállt le a villamosról?", "ez kinek a motorja?", "ez kinek a labdája?", "ez kinek az autója?", és akkor be is fejezem, mert ehhez azt hiszem, nagyon bennfentesnek kéne lennem - egyelőre ott tartok, hogy ha nagyon megunom, a rendszámtábla betűit fogom benyögni válaszként, más esetben meg fiktív neveket adok meg, a nevek úgyis nagyon érdeklik, úgy is mint "ez ki volt?", legyen az akárki, aki szembe talál jönni). Ezen kívül is kérdez még egy csomót séta közben, ami azért vicces, mert elég sokszor válaszolnak neki azok az idegenek, akikkel kapcsolatban kérdez. Olyankor fellélegzem kicsit és elmélázok azon, mi lesz akkor, ha bekerül a kérdések közé a "miért?".