Ez van

Kezdek hajlani afelé, hogy azoknak van igaza, akik a szépen-jón kívül minden mást elhallgatnak.

Nekem perpillanat nem sok mondanivalóm, csak valami hülye szomorúság van bennem, néha meg düh, pont ezért, na meg azért is, mert az utóbbi két napban jó, ha 5-5 perc volt hisztimentes. A játszótér sem az igazi már: új dolgokat nem hajlandó tanulni, pl. hogy a csúszdára felmásszon, a régiek meg unalmasak (?), más anyukák Hanna miatt tolják jó 5-10 méterrel odébb a babakocsiban alvó csemetéjüket, és amíg a többi gyerek vígan játszik, az enyémnek semmi nem felel meg.

Az is szomorú, hogy babás fórumokon (legyen az bármilyen) mindenki más jobban tudja, hogy az adott anyukának mit kéne inkább csinálnia, de ha másként csinálná, akkor pont azért kritizálnák, úgyhogy hajdejó, végül ez is arra mutat, hogy jobb, ha az ember lánya kussban marad. Ezen felül a szakirodalom azt írja, hogy a hisztiket is jobb csendben eltűrni, úgyhogy legyen, én meg majd jól kipukkadok egyszer a sok visszafojtott izétől, mert leginkább nekem is hisztizni lenne már kedvem.

Ellentmondásosdi

Este 10-re álmos vagyok. Sőt, már délben álmos vagyok. Este 11 körül mégsem tudok elaludni. Azt hiszem azért, mert szellemileg nem fáradok el. Egyesek azt javasolják errefelé, hogy fejtsek napközben keresztrejtvényt. Nem is tudom. Nem csoda. Mostanában néha még szavak sem jutnak eszembe. Akkor mégis fáradt vagyok szellemileg?

Vihar

Hanna épp kint ázik - amellett csúszdázik, hintázik és labdázik - a játszótéren. Szóltam apa-páromnak, hogy azért nem kéne túl sokáig kint hagyni az esőben, nehogy hirtelen nagyot nőjön, de csak annyit kaptam válaszként, hogy ne aggodalmaskodjak már.

Amúgy azt hiszem, elegünk van kicsit ezekből a nyomott délelőttökből és a viharos délutánokból. Azon túl, hogy nyűgösek vagyunk, még a terveinket is felborítja az időjárás. A viharos szél pedig Hannát.

Kreatív

Hanna ma délelőtt egész jókat firkált, amíg én az apa-párom által már kidobandónak ítélt flipchart papírok üres hátoldalára rajzoltam neki óriási csigát, almát, virágot és egy felhőt. Az utóbbi napok tapasztalatai alapján ez bizonyult számára a legizgalmasabbnak - rajzolt is hozzá esőt. A méhviaszos zsírkréták beválnak, viszont a színes ceruzáink nem az igaziak, legalábbis azokhoz képest nem gyerekbarát típusok, amiket tegnap láttunk a 3,5 éves ismerős kislánynál.

Egyszer volt, hol nem volt

A homokozó kicsit olyan, mint a szennyeskosár, avagy a mosógép, amely elnyeli a fél pár zoknikat, csak itt lapátok, vödrök, formák tűnnek el. Persze a zoknikkal kapcsolatban - jó esetben - kizárható, hogy valaki bejött a lakásba és elvitt néhányat, míg a homokozónál egyáltalán nem tudhatod, hogy felnyalábolta a játékokat valaki, ha csak véletlenül is, vagy azok egyszerűen elsüllyedtek, eltűntek a homokozó alján. Bárhogy is legyen, az elmúlt néhány hét alatt meggyőződhettem róla, hogy a homokozóba való játékok jönnek-mennek. Vannak. Valahol.

Aztán vannak még a soha el nem készülő de örökre (avagy amíg emlékszem) megmaradó fényképek. Van nekem ilyenből jó néhány, utazásokról, csak úgy egy szimpla napról, vagy egy egyáltalán nem szimpla napról, mint amikor Hannát először behozták hozzám. Tegnap is készült egy Hanna esti fürdetésekor (mert hogy a homokozás és a meleg örömére most már délben is fürdik). Apa-párom akkor érkezett haza, és pont akkor settenkedett be a fürdőszobába, amikor Hanna haját öblítettem. Hanna feküdt a hátán, a karomon tartottam, a haja félig még habos, félig vízben lebegős volt, az arcát pedig elöntötte egy mindent átható mosoly, ami jó néhány másodpercig csak nőtt, nőtt, nőtt tovább...

"A törpék lázadása"

Ezzel a fejezettel kezdődik a dackorszakról szóló könyv, amit a dolgok alakulásából fakadóan ma gyorsan elkezdtem olvasni. Mert a mi törpénk az utóbbi pár napban bizony elkezdte a nem is tudom mit - minősíteni inkább nem minősíteném, bár tényként azért álljon itt, hogy hangosnak igen hangos. Van, hogy nem sikerül neki valami, és azért bosszankodik, de általánosabb, hogy semmi nem jó.

Praktikus tanácsként javasolja a könyv a problémás játékok (tárgyak) elpakolását. Nálunk az utóbbi napokban problémássá vált az egyébként kedvenc baba, mert nagyobb, mint a kedvenc autó, és bár az autóba illő baba is van, Hanna mindenképp a nagyobb babát akarná ráültetni a kicsi autóra. Problémás a 6 hónapos kortól ajánlott formaillesztő játék, a bútorok alá beguruló labda, holott jó ideje ez a legkedvesebb játéka, az összes képeskönyv, mivel nem lehet a képeket tárgyként kiemelni, továbbá a maci, mert nem lehet hajgumit tenni a szőrébe és még akkor sem megy rá a lábára Hanna zoknija, ha én próbálom ráadni.

A másik fő tanács persze a jól ismert "tégy úgy, mintha mi sem történne". Ha el is pakolom a problémás játékait - bár akkor nem tudom, mivel fog játszani, mert a Duploval még nem tud, az építőkockák és a régi kedvenc kártyák alig érdeklik, így legfeljebb marad a toronyépítés -, ezt még akkor is gyakorolnom kell, főként azokat a helyzeteket illetően, amelyek esetében totál nem értem, mi üthetett bele. Például hogy miért kell nagy ordítások közepette messzire hajítani a második falat kalácsot, amikor az első kis csücsöknyi még annyira ízlett, hogy jött újra kéregetni.

Mire nem jó a telefon?

Hívott Krisztián (nem tudom kicsoda, lehet, hogy nem is Krisztián, mindegy is), háromszor is keresett, kérdezte, van-e kedvem ismerkedni. Végül csak annyit mondtam neki, hogy valószínűleg rossz számot hívott, pedig mondhattam volna például azt is, hogy örülök neki, és szívesen ismerkedem olyanokkal, akik örömmel vigyáznának a 16 hónapos kislányomra. Valószínűleg szellemileg kicsit le vagyok épülve, ha ilyen helyzetekben (s)nem jut eszembe semmi frappáns.

Aztán - pontosabban még előtte, csak én keverem össze itt a dolgokat -, volt egy 1,5 perces telefonom, ami alapján többé-kevésbé átértékeltem az egész életemet, mert mint kiderült, az immunrendszerem sincs a legjobb formában.

Dalra fakadunk

Hanna első éneke így szól: hítá, pájítá, (r)égi, ugojj!

Napok óta ezt hallgatom, néha folyamatosan énekli-dünnyögi, bár ma újításként elég sokszor elmondta azt is, hogy á-pí-pütyü-pütyü-pütyü.

Ma én is dalolni tudtam volna örömömben, mert azok után, hogy eddig a játszótéren nem nagyon járkált egyedül, ma már szinte csak két lábon közlekedett, a homokozóban, a faháncsban, a kavicson, mindenhol. Sőt. Hazáig egyedül jött volna, ha nem ugatja meg egy nagy kutya.

Elmélet

Ráfoghatnám a korai kánikulára vagy az össze-vissza fronthatásokra, de akár az is lehet, hogy attól függ, hogy mennyit látja az apját. Bárhogy is legyen, Hanna mostanában megint nagyon keveset alszik és a délutánok bizony elég húzósak.

Ha le tudunk menni a játszótérre (legyen az délután f3-kor, a tűző napon, amikor ép ésszel senki más nincs ott), akkor jobban elvagyunk, de tegnap a délutáni játszóterezés elmaradt a vihar miatt, és a helyzet estére odáig fajult, hogy ahhoz, hogy vacsorát csinálhassak neki, már a kezébe nyomtam a papírzsepis dobozt - így legalább 5 percig elfoglalta magát, míg előtte még a babatársaság sem igazán dobta fel.

Az apás elméletet igazolja, hogy múltkor a négy napos hétvége után (ahogy korábbi közös hosszú hétvégék után) néhány napig meglepően nagyokat aludt és vidáman ébredt. A jó világnak jelenleg ugyan vége, de legalább megtudtam, milyen azoknak, akiknek a gyereke 2-2,5 órát alszik, és nem utolsósorban megbizonyosodhattam afelől, hogy én is boldogabb, kiegyensúlyozottabb anyuka vagyok, ha a gyerek kialussza magát.

Nem tudom, hogy az apás elmélet mennyire igaz - vagy esetleg csak arról van szó, hogy Manci unja már a képemet -, de tegnap még a kiságyból is kikiabált, hogy apa-apa, amikor hallotta, hogy az apja hazaért, pedig akkorra már aludni szokott. Ha pedig apa is itthon van, amikor Hanna eszik, felváltva hol neki, hol nekem kell etetni, mert ha nem úgy van, akkor kisebb hisztit vág le. Hogy is mondjam, mostanában kicsit szeszélyes a lány.

Rötyögős

Már harmadik napja tart, hogy Hanna elalvás előtti evése a szokásos lenyugvósdi helyett egy óriási nevetős buliba fordul. Valahogy úgy kezdődött, hogy addig piszkálta az arcom, hogy elkezdtem hang nélkül nevetni, amire ő hangos nevetéssel reagált, aztán meg alig tudtuk abbahagyni. Tegnap azért kezdtem el nevetni, mert láttam rajta, hogy némi műnevetéssel próbálja kiprovokálni az előző napi mókát. Naná, hogy sikerült neki. Ma már azonnal nevettetni próbált, amikor leültünk -még a cumisüvegre is nemet mondott elsőre (másodjára és harmadjára is, csak aztán kérte), ilyen még nem volt.

Anyák napjára: mit szeretnél?

Úgy érzem magam, ahogy a szomszédék kutyája érezheti, amikor a családtagok épp azt parancsolják neki kórusban kiabálva, hogy "Ül! Ül! Fekszik! Nem ugrál! Nyugton marad!"

Az nem zavar, hogy Hanna napirendje és aktuális hangulata köré kell szerveznem a mindennapjaimat, hogy sokszor négy kéz se lenne elég, és egy három lépéses munka elvégzése gyakran inkább négy-öt-hat lépésből áll, mert hiába próbálom én tisztán tartani a konyhát főzés közben, ha úgy rángatja a nadrágom szárát, hogy a kiloccsanó-kipotyogó-széteső dolgokkal további feladatokat kreál. Még az is belefér, hogy kategorikusan megmondja nekem, hogy "csüccs!", vagy éppen "vö! ki! vö! ki!"-zik (értsd: föl vagy ki akarok menni), és akkor bizony nincs menekvés, mert különben hiszti lesz, de azt valahogy nehezen viselem, hogy ha anyukám az esti egyeztetés után reggelre mégis úgy gondolja, hogy eljön segíteni, akkor az azt jelenti, hogy fuccs minden tervemnek, ráadásul abban a 2-3 órában kijelenti, itt a lehetőség, vasalhatok, takaríthatok és főzhetünk, mert a nagymamám annak ellenére küldött félig kész ezt-azt, hogy megmondtam (már százszor), nincs szükség rá. Ha apa-párom esetleg kicsit korábban hazaér a szokásosnál, akkor jó szándékkal ugyan, de szintén hajlamos beosztani az időmet: most elszaladhatsz tusolni, most lehetne meglocsolni a virágokat stb.

Csoda, hogy ha megkérdezik, mit szeretnék csinálni, akkor igazából nem tudok mit válaszolni?

Ha jobban belegondolok, annak a kutyának nem is olyan rossz, már ha azt vesszük alapul, mifélékre utasítják. Nekem például az ül, fekszik és nyugton marad nagyon tetszene néha. A legjobb pedig az lenne, ha lennének olyan percek, amikor nem mások szabják meg, hogy mit csináljak.

Továbblépni

89 év korkülönbséggel, és kizárólag azt követően, hogy a kendő lekerült a dédi fejéről - mert a kendő valahogy Hannának nem jött be és addig csak bújt az ölembe -, már vígan játszották, hogy "sétálunk, sétálunk...". Én kicsit küzdöttem a múlttal, de kettejüket látván nyilvánvalóvá vált, hogy ideje felállnom arról a lecsücsülős dombról és továbblépni - történt ami történt. Remélem, megérjük, hogy még játszhassanak együtt néhány évig, hogy Hanna emlékezhessen is a dédire.

Szuvenírként megkapta a déditől azt a kis megkopott kerámia macskát, amit még apukám vitt neki egyszer réges régen, azzal, hogy a papáját már úgysem láthatja.

Torokszorító napunk volt. Pedig látszólag játszottunk, levelibékákat fogdostunk, a kertben pancsoltunk, meg ilyesmi.

Fel sem tudom fogni

437 ismerőse van az iwiw-en, de senki nem volt ott-és-akkor 4 napig, így most 50-50%-os eséllyel fekszik a kórházban, altatásban.

16 hónapos

Jár. Ma már a játszótéren rúgta a labdát, és itthon is egyre többször lep meg, hogy két lábon közeledik. Itt látható az új frizurája, valamint az első kis balesetből eredő horzsolás. Már járt az állatkertben és mostanában meglepően sokat alszik. Biztos van mit feldolgoznia, mert napról napra érezhetően nyiladozik az értelme. Többek között jól tud feleselni, a "ne! ne! ne!" pedig a leggyakoribb kifejezése lett, de nem mindig szabad hinni neki. Ideje odafigyelni arra, hogy az "igen"-t is sokat hallja, végülis egy babával való társalgásban ez ritkábban fordul elő, mint a "nem".