Anyák napjára: mit szeretnél?

Úgy érzem magam, ahogy a szomszédék kutyája érezheti, amikor a családtagok épp azt parancsolják neki kórusban kiabálva, hogy "Ül! Ül! Fekszik! Nem ugrál! Nyugton marad!"

Az nem zavar, hogy Hanna napirendje és aktuális hangulata köré kell szerveznem a mindennapjaimat, hogy sokszor négy kéz se lenne elég, és egy három lépéses munka elvégzése gyakran inkább négy-öt-hat lépésből áll, mert hiába próbálom én tisztán tartani a konyhát főzés közben, ha úgy rángatja a nadrágom szárát, hogy a kiloccsanó-kipotyogó-széteső dolgokkal további feladatokat kreál. Még az is belefér, hogy kategorikusan megmondja nekem, hogy "csüccs!", vagy éppen "vö! ki! vö! ki!"-zik (értsd: föl vagy ki akarok menni), és akkor bizony nincs menekvés, mert különben hiszti lesz, de azt valahogy nehezen viselem, hogy ha anyukám az esti egyeztetés után reggelre mégis úgy gondolja, hogy eljön segíteni, akkor az azt jelenti, hogy fuccs minden tervemnek, ráadásul abban a 2-3 órában kijelenti, itt a lehetőség, vasalhatok, takaríthatok és főzhetünk, mert a nagymamám annak ellenére küldött félig kész ezt-azt, hogy megmondtam (már százszor), nincs szükség rá. Ha apa-párom esetleg kicsit korábban hazaér a szokásosnál, akkor jó szándékkal ugyan, de szintén hajlamos beosztani az időmet: most elszaladhatsz tusolni, most lehetne meglocsolni a virágokat stb.

Csoda, hogy ha megkérdezik, mit szeretnék csinálni, akkor igazából nem tudok mit válaszolni?

Ha jobban belegondolok, annak a kutyának nem is olyan rossz, már ha azt vesszük alapul, mifélékre utasítják. Nekem például az ül, fekszik és nyugton marad nagyon tetszene néha. A legjobb pedig az lenne, ha lennének olyan percek, amikor nem mások szabják meg, hogy mit csináljak.