Ha tetszik, ha nem

Volt az már úgy, sokszor, hogy a megérzéseim jobbak voltak, még ha csak félelmeknek titulálták is őket. Aztán azt mondták, hallgattam volna a megérzéseimre. Most megint itt állok holmi félelmekkel, és azon töröm a fejem, hogy mi lesz akkor, ha végül kiderül, hogy Hanna lábával mégis nagyobb a probléma, mint amilyennek tűnik?

Ne mondjatok semmit, olvassatok inkább Szirkáról, nagyon felemelő. Én meg megyek aludni, mert a téli időszámítás egyelőre nem annyira fekszik nekünk.

Törhetem én magam...

Olvasunk az ágyon ücsörögve.
Mutogatom az állatokat, mondom azok nevét, meg ha tudom, akkor azt, milyen hangot adnak ki. A pulykánál pl. kicsit meg vagyok lőve, de a vadászgörény és a borz sem egyszerű. Maradunk hát az alapoknál.

- Ez itt a kutya.
Hanna néz nagy szemekkel.
- Kutya.
Mutatóujjával megkopogtatja a képet.
- Kutya. Vau-vau.
Néhány újabb kopogtatás a képen.
- Kutya. Látod, ez itt egy kis foltos, fekete-fehér kutya.
Hanna rám néz, majd a legkomolyabban azt mondja: eb.


Ezzel újabb szóval bővült a szókészlet, amely jelenleg így néz ki:
peő (repülő), baba, pá-pá, háp-háp, bú (boci), pó (polip), apa, abbö (labda), na és az eb.

Hangok tekintetében pár napja jelent meg a "k". Előtte két napig köszörülte a torkát, majd egy mosoly kíséretében kimondta: ká. Lassan esetleg bekerül majd a szókészletbe a kutya szó is. Szigorúan csak szinonimaként, persze.

Pozitívum

Ma volt az eddigi legjobb napunk Hannával. Hogy mitől? Itt volt Zsófi Bencével. Mondtam én mindig, hogy a lánynak a férfi energiák hiányoznak az életéből. Meg az enyémből is. Úgyhogy most apa-párom többet van itthon (bár még mindig sok a munka), de persze azért Bence is jöhetne gyakrabban.

Felfüggesztés

Nekem ebből elegem van. A blogból is. Írjon az blogot, akinek a gyereke nem csak nyafogni tud egész nap (űü-űü-űü-űü), vagy akinek legalább normálisan fejlődik. Én meg majd írok, ha lesz valami pozitívum. Például ha legalább séta közben nem panaszkodik, ha el tudok szaladni pisilni anélkül, hogy vinnem kéne magammal, vagy ha meg tudom melegíteni az ebédjét (20 mp) úgy, hogy közben ne kéne háromszor hozzá rohannom. Avagy netalántán elkezd mászni és végre leköti majd valami, mert perpillanat egyik játék sem jó, a számára ismeretlen tárgyak is csak 1-1 percre, aztán dobja messzire őket és kezdődik az űü-űü-űü előről. Nem is tudom, közben minek hagyja abba.

Addig meg kibaszottul elegem van és jó néhány napja tart, úgyhogy nem hiszem, hogy bármiféle front, politikai esemény, vagy a divat változása váltotta volna ki.

Ha pedig tényleg ez a normális egy ilyen korú gyereknél, akkor aztán végképp okom van felfüggeszteni magam, úgyhogy részemről egy időre ennyi.

Rekord

Meglett az eredménye a sok mászkálásnak. Először tegnap, majd aztán ma is megdőlt az eddigi alvásrekord. Tegnapra összesen 40, ma már csak 35 perc alvás jutott napközben. Még van 10-15 percem és kezdődik a 1,5 órás esti műsor, úgyhogy inkább megyek is összepakolni, mert nincs, aki megcsinálná helyettem.

Miniblogger-találkozó

Avagy mini bloggertalálkozó, mivel nem voltunk sokan, de Oszika végre a középpontba kerülhetett (úgy olvastam, a nagyok bloggertalálkozóján az asztal alá szorult?), Manka meg csak integetett és integetett... Zsolt meg tolta a babakocsit (volt már, lesz még?)...

Perselykutya

Hogy vagy? Jól, kösz.

Azt mondják, szomorkás a blog. Hát, akkor legyen. Mert szerintem eddig nem volt az. Nem emlékszem, hogy nyafogtam volna arról, milyen volt az első babát (pontosítok: magzatot) elveszíteni, és csupa pocakossal szembesülni az utcán, vagy arról, hogy milyen volt Hannával két hetes korában a kórházban. Mostanában sem mondhatni, hogy felfújtam volna ezt a hipotónia ügyet, nem sírtam arról, mi jár a fejemben, amikor tipegőket látok, vagy akár csak arról, hogy mekkora csönd van itt néha, mert a barátok legtöbbje már csak régvolt barát, akivel meg beszélek, azt is én hívom a legtöbb esetben, van, hogy még vissza se hívnak. Szerintem ez a szomorkás, nem a blog.

Tudom, hogy majd megszokom és túlteszem magam ezeken is, és lesznek új barátok. Csak azt ne várja senki, hogy felszínes legyek, vagy hogy a fenekemet verjem a földhöz örömömben a jelenlegi helyzetben - azt majd akkor, amikor a gyönyörű pici lányom szalad felém.

Akad azért meglepetés is. Olyanok is olvasnak, akikről nem is gondoltam volna. Babakocsi-tologatós sétára jelentkeznek olyanok, akiknek - hm, hogy is mondjam -, nem ez a kenyere.

Csavargósdi

Tegnap megint jót csavarogtunk, most Natiékkal. Manka úgy viselkedett, mint egy tündér - megérdemelne egy "Born to shop" feliratú felsőt, csak az nem rám vallana. Süniorrozott és szórta a mosolyokat, eljátszadozott az egy szem játékával (meg egy ideig a tizes csomag papírzsepivel, amit valahol el is hagytunk, ha jól sejtem nagy ívben repülhetett ki a babakocsiból). A boltokban, ahol valahogy mindig a gyerekruhák felé vetődünk (ez is kismamabetegség) nagyon izgalmas a lelógó ruhákat fogdosni, a rajtuk levő csipogókról nem is beszélve, hazafelé pedig jól időzítve indultunk, így az alvás is megvolt séta közben.

Ma viszont elintéznivalónk van a városban, nem is egy, az időjárás pedig fogta magát és úgy gondolta, ideje októberhez méltóan viselkedni, így egyelőre próbálom kitalálni, hogy mibe öltöztessem és hogyan is kéne ütemezni a dolgokat, mindezt úgy, hogy alig aludtam (nem az ő hibája), és a reggeli lekvároskenyér megkenéséhez a konyhai olló felé nyúltam elsőként. A kávé* meg a tej pedig elfogyott, de majd valahogy egy kisebb bevásárlást is megejtünk a mai mászkálás során.


*Mégis van kávé, csak azt is a megfelelő helyen kell keresni.

"Spot the baby"

Valahol megnyugtató, hogy más kisbabásnál is bőven van mosni-, hajtogatni- és vasalnivaló. Íme.

9 hónapos