Hogy vagy? Jól, kösz.

Azt mondják, szomorkás a blog. Hát, akkor legyen. Mert szerintem eddig nem volt az. Nem emlékszem, hogy nyafogtam volna arról, milyen volt az első babát (pontosítok: magzatot) elveszíteni, és csupa pocakossal szembesülni az utcán, vagy arról, hogy milyen volt Hannával két hetes korában a kórházban. Mostanában sem mondhatni, hogy felfújtam volna ezt a hipotónia ügyet, nem sírtam arról, mi jár a fejemben, amikor tipegőket látok, vagy akár csak arról, hogy mekkora csönd van itt néha, mert a barátok legtöbbje már csak régvolt barát, akivel meg beszélek, azt is én hívom a legtöbb esetben, van, hogy még vissza se hívnak. Szerintem ez a szomorkás, nem a blog.

Tudom, hogy majd megszokom és túlteszem magam ezeken is, és lesznek új barátok. Csak azt ne várja senki, hogy felszínes legyek, vagy hogy a fenekemet verjem a földhöz örömömben a jelenlegi helyzetben - azt majd akkor, amikor a gyönyörű pici lányom szalad felém.

Akad azért meglepetés is. Olyanok is olvasnak, akikről nem is gondoltam volna. Babakocsi-tologatós sétára jelentkeznek olyanok, akiknek - hm, hogy is mondjam -, nem ez a kenyere.