Sok hűhó semmiért

Szép szóval nem megy. Megmagyarázva, észérvekkel sem. Ha ráhagyom, akkor sem. Ha nem hagyom annyiban a dolgot, akkor sem. Ha egyszerűen megfogom a kezét és vinném, hogy csináljuk, az sem. Mostanában a legtöbbször már elbohóckodva, plüssállatokat, babákat, miegymást bevonva, játszva sem.

A morgás, feddés, ripakodás, fenékre paskolás nem segít. Folyamatosan jártathatom a számat, az sem. Ha ignorálom, az sem. Ha én durcázom be, attól sem lesz jobb a helyzet, legfeljebb megkérdezi, mérges, szomorú vagyok-e. Én meg rábólintok, hogy igen.

Ha valami nem úgy van, ahogy ő szeretné, akkor megáll a világ, avagy igen hangos hisztivé alakul át. Ha hagyom, hogy megtapasztalja a negatív végkifejletet, akkor sem jobb a helyzet. Ráadásul még ő durcázik be és mondja: se semmi nem kell.

A legjobb, amit elérhetek, hogy hosszabb ráhatás után szót fogad.

Egy (na, jó, esetleg két) pillanatra.

Szerepjáték

Mostanában a szerepjáték a leggyakoribb. És a legfontosabb. Mivel még mindig itthon vagyunk és a rossz időre tekintettel alig mozdultunk ki az elmúlt napokban, eljátszhatjuk az óvodát, az orvost, a játszóteret, a cipővásárlást, no meg játszhatunk anyukásat. Hanna az anyuka, én meg legyek az apuka.

A Zsuzsi (baba) apukájának lenni nem olyan nagy dolog, vagy csak már megszoktam, bár általában nehezen fér bele, hogy megfőzzem az igazi ebédet, mert lássuk be, az eléggé out of character egy apuka részéről, arról nem is beszélve, milyen az, amikor egy apuka napi szinten takarít, mos meg tereget. Az utóbbi napokban azonban úgy alakult, hogy Deme apukájának szerepe is az enyém lett. Deme a Zsuzsi anyukájának (szerepében lévő Hanna) testvérének a gyereke, azaz ha úgy vesszük, a lányom a jövőbe lát, tudja, hogy lesz neki testvére, akinek lesz egy Deme nevű gyerkőce. Ígérem, akár fiam lesz még, akár lányom, majd szólok neki időben.


Deme apukájának lenni viszont valahogy nem fekszik. Már csak azért sem, mert minden egyéb pillanatban Zsuzsi apukája is vagyok, és már Zsuzsi apukájaként se tudom könnyedén ellátni a tényleges (valós, játékon kívüli, és betegápolással megcifrázott, ráadásul nem is apai hanem anyai - és egyébként valószínűleg egyáltalán nem fontos) feladataimat. Igaz, az is lehet, hogy Deme apukájának szerepe csak szokatlan. Mert nem jár vészes teendőkkel, esetleg csak időigényes kicsit: strandra, állatkertbe kell vinni a családot és hasonlók.

Egy dologra azonban jó ez a szerepjáték. Arra, hogy megfogalmazzam magamnak, mit, milyen szerepet szeretnék valójában az életben. Addig is, míg pontosabban kitalálom, mert én mindig mindent túl komolyan veszek, nincs valaki, aki átmenetileg - csak amíg a következő gyermekem meg nem születik és fel nem nő - szívesen lenne Deme apukája?

Ez van

Az önmagában nem lenne akkora baj, hogy a gyerek akaratos-hisztis (és mostanra már komisz is).
Az sem, hogy alapvetően keveset alszik.
Még csak az sem baj, hogy nálunk nem nagyon (avagy inkább egyáltalán nem) lehetséges az, hogy leadjuk akár csak fél napra egy nagyszülőhöz.
Azzal is megvagyok, hogy a család férfitagja sokat dolgozik.
Még azzal is kibékülök, ha egyik héten külföldre megy, a másik héten meg azért nem látjuk túl sokat, mert közben összegyűlt itthon a munka.
Nehezen ugyan, de elfogadom azt is, hogy sokszor hétvégén is dolgoznia kell valamennyit.
Ennél nehezebben fogadom el (mert nem örülök neki), amikor beteg a gyerek, márpedig előfordul, épp elég gyakran, vagy épp elég hosszan.
Azt már lassan megszokom, hogy szinte minden éjjel kelek a lányhoz 2-3 alkalommal.

Csak az a nehéz, amikor mindez egyszerre adott, ráadásul hosszú távon. Vagy inkább az, hogy ezek mind olyan dolgok, amiken én nem nagyon tudok változtatni. Azért próbálok.

Ugye

Gy. azt mondta, mennyire kezd rám hasonlítani a lány. Kíváncsiságból (hátha mégis, tényleg) elővettem az ovis fényképemet. Hasonlóságot továbbra sem sokat fedezek fel köztünk, ellenben az ovis fényképezés beállításai, beleértve a hátteret, a kézbe nyomott, ölelendő plüssállatot, valamint az, amit még hozzá tudok képzelni és ahhoz szükséges, hogy a gyerekből némi mosolyfélét csalogassanak ki - mindez nem nagyon változott 32 év alatt.

Ovis

Íme az ovis nagylány (félig betegen, és szerintem kicsit bénán befésült hajjal, vagy legalábbis én így soha nem szoktam fésülni neki, már ha egyáltalán fésülhetem... igaz, cserébe meglepően megszeppent módon mosolyog).

Remélhetőleg jövő hétfőtől ismét ovis nagylány lesz. Kedvcsinálónak addig nézegetjük a szerelmével közös képet, ami szintén az ovis fotózáson készült.

Hm

Körvonalazódik a következő pár napos, az eddigi tapasztalatokat levonva egyelőre évente egyszeri kimenőm. Kár, hogy kényszerből. Meg hogy megint kórházba.

Indítványozni fogom itthon az éves legalább egyszeri nyugis hétvégét, aludnám inkább szét magam és lenne kevesebb a betegség a házunk táján.

Jé!

Piknikezőst játszunk a nappali szőnyegén. Leterítettük a pokrócot, megterítettünk, de meg ám, ott van a mostanában kedvenc jegesmedve, nyakig felöltöztetve, a régi kedvenc Zsuzsi baba, Hanna pedig kiosztja az evőeszközöket, tányérokat, kiszedi a kaját, bármi is legyen az, majd egy szuszra azt mondja:

- Jó étvágyat kívánok! Köszönjük szépen! Enjoy your meal! Thank you!

Meglepődtem. Ezek szerint a gyerek tényleg tanul angolt az oviban.

Jobb híján?

Abból indult ki az egész, hogy tegnap rácsodálkoztam, létezik olyan, hogy valaki fényképtémákat keres. (Gondolom azért, mert magától már/még nem talál.) Én meg jól elvagyok egyetlen fényképtémával, hm, mióta is?

Ha megkérdezik, mi mindent csinálnék a szabadidőmben szívesen, már jó ideje nem tudom megmondani. OK, hogy nem sok szabadidőm van, de abban hiszek, hogy ha valami fontos az embernek, akkor kerít rá időt. Vegyük tehát alapul, hogy tűzön-vízen át, de valahogy megoldanám. Csak az a kérdés, hogy mit. Illetve ha nincs igazán mit, akkor az most rossz vagy jó nekem?

De mivel tudom a választ (perpillanat és saját magamra vonatkozólag, még ha néha inkább kirohannék a világból, akkor is, bár megjegyzem, az olyankor van, amikor hiába mennék tűzön-vízen át, falba ütközöm; morogni meg azért szoktam, mert néha jobban esne csak úgy, nem pedig tűzön-vízen át), leginkább azt kérdezem, hogy miért ül ki sajnálat/meglepettség/hitetlenkedés (nem is tudom mi, de fura) az emberek arcára annak hallatán, hogy valakinek átmenetileg nem igazán vannak rekreációs céljai?

Nemecseknek üzenem - ha erre jár -, hogy hétfőn egy nagyjából 1,5 négyzetméternyi virágoskertet néztünk át a gyerekkel meglehetősen alaposan, elég sokáig szemlélődve, miközben két órát vártunk az orvosi rendelőnél. Kellett is az idő, mert elsőre, másodikra, sőt, harmadikra is csak egyetlen bodobácsot láttunk, később meg kiderült, van ott még több is. Az egyik döglöttnek tűnt, pedig nem volt az. És akkor a csigákról, akiket felszedegettünk és nagyság szerint sorba is rendeztünk, meg a papír jellegűre megszáradt növényszárakról még nem is szóltam... pedig a csigákból jó néhány még haza is jött velünk - persze az én zsebemben.

34 hónapos

Lókötő. Mondom ezt a szó vicces és nem igazán mókás értelmében. Mert akinek olyan akarata van, hogy szivárványt varázsol az égre, annyira-de-annyira akarja, és addig-de-addig énekli eső közben, hogy "Süss ki napocska", de ugyanekkora akarattal áll ellen az anyjának is (meg most már az apjának is), az bizony egyszerre ilyen is meg olyan is.

Naponta, kétnaponta tanul egy újabb dalt vagy mondókát. Babaházat szeretne karácsonyra. Már konzisztensen azt válaszolja, ha kérdezik, hogy nagyon szereti az ovit. De azért hozzam el ebéd után. Pontosan el tudja játszani, mit hogyan szoktunk csinálni, persze fordítva: én vagyok a gyerek, ő az anyuka. A plüssökkel is anyukás-gyerekeset és ovisat játszik. Amikor végre azt hinném, békésen eljátszadozik és legalább öt percig nem engem nyaggat, egyszer csak azt hallom, hogy kiabál: "anya, jajj, megütöttem magam". Aztán amikor odaérek, kiderül, hogy csak a kisbéka kiabált anyukájának, a nagybékának.

Persze sok minden mást is igen pontosan tud, konkrét elképzelései vannak dolgokról, például hiába győzködjük, hogy a Zsolt férfi név, ha ő úgy gondolja, hogy az bizony egy lány neve. A szombat és a vasárnap sem hétvége. A hétvége a hétvége, és most épp december van, ha valaki nem lenne képben (bár ez csak mai kijelentés, holnap valószínűleg máshogy fogja gondolni - az itt-és-most tökéletes mestere).

Látványosan sokat nőtt mostanában.

Minden nap szed nekem valamit: egy csokor falevelet, diót, gesztenyét, ha az már nincs, akkor gesztenye héját, ha az sincs, kavicsot. Azt hiszem, az a lényeg, hogy sose legyen üres a zsebem. Azért gondolom így, mert ha magának szed valamit, azt is az én zsebembe rakja.

Ha beültetném egy hétre egy taxis mellé, simán megtanulná az összes utcanevet és autómárkát, ezek mostanában nagyon érdeklik.

Lehet, hogy beültetem egy hétre egy taxis mellé, mert néha teljesen kiborít, leginkább az akaratossággal és a türelmetlenséggel. Az utóbbi két hétben azzal is, hogy nem igazán aludt napközben. Ezt a harcot lehet, hogy fel is adom, bár akkor délután öttől egy nyűgös, még akaratosabb és türelmetlenebb, önmagára enyhén veszélyes és önmagán elég kívül levő kis emberrel kell valahogy zöld ágra vergődnöm, ami szintén nem egyszerű.

Igaz, ha épp nem a fáradtság miatt sír, akkor kisbabát játszik, a kisbabák pedig köztudottan sokat sírnak. Máskor pedig sírnak a plüssök, mert épp beverték a lábukat, elment az anyukájuk, éhesek, fáradtak, nem akarják meginni a kakaót, nem akarnak fürdeni menni, nem akarnak öltözködni stb. A plüssökkel aztán tényleg nem egyszerű.*

Szeptember eleje óta negyedszer náthás. Két náthája közt én kapom el a betegséget. Ez sem egyszerű.

Ami engem illet, én nagyon örülnék már egy egyszerű hétnek.


*Elnézést, Oszika; avagy remélem, jó tippeket adtam.

Nos

„Mennyi kanyarral érünk el oda, / ahol már régen lennünk kellene! – / gondolod, és a magad egyenes / útját próbálod tartani. De átég / térképeden a szeretet parazsa, / meggörbíti a legegyenesebb / akaratot, jól tartott irányt”