Jobb híján?

Abból indult ki az egész, hogy tegnap rácsodálkoztam, létezik olyan, hogy valaki fényképtémákat keres. (Gondolom azért, mert magától már/még nem talál.) Én meg jól elvagyok egyetlen fényképtémával, hm, mióta is?

Ha megkérdezik, mi mindent csinálnék a szabadidőmben szívesen, már jó ideje nem tudom megmondani. OK, hogy nem sok szabadidőm van, de abban hiszek, hogy ha valami fontos az embernek, akkor kerít rá időt. Vegyük tehát alapul, hogy tűzön-vízen át, de valahogy megoldanám. Csak az a kérdés, hogy mit. Illetve ha nincs igazán mit, akkor az most rossz vagy jó nekem?

De mivel tudom a választ (perpillanat és saját magamra vonatkozólag, még ha néha inkább kirohannék a világból, akkor is, bár megjegyzem, az olyankor van, amikor hiába mennék tűzön-vízen át, falba ütközöm; morogni meg azért szoktam, mert néha jobban esne csak úgy, nem pedig tűzön-vízen át), leginkább azt kérdezem, hogy miért ül ki sajnálat/meglepettség/hitetlenkedés (nem is tudom mi, de fura) az emberek arcára annak hallatán, hogy valakinek átmenetileg nem igazán vannak rekreációs céljai?

Nemecseknek üzenem - ha erre jár -, hogy hétfőn egy nagyjából 1,5 négyzetméternyi virágoskertet néztünk át a gyerekkel meglehetősen alaposan, elég sokáig szemlélődve, miközben két órát vártunk az orvosi rendelőnél. Kellett is az idő, mert elsőre, másodikra, sőt, harmadikra is csak egyetlen bodobácsot láttunk, később meg kiderült, van ott még több is. Az egyik döglöttnek tűnt, pedig nem volt az. És akkor a csigákról, akiket felszedegettünk és nagyság szerint sorba is rendeztünk, meg a papír jellegűre megszáradt növényszárakról még nem is szóltam... pedig a csigákból jó néhány még haza is jött velünk - persze az én zsebemben.