Szerepjáték

Mostanában a szerepjáték a leggyakoribb. És a legfontosabb. Mivel még mindig itthon vagyunk és a rossz időre tekintettel alig mozdultunk ki az elmúlt napokban, eljátszhatjuk az óvodát, az orvost, a játszóteret, a cipővásárlást, no meg játszhatunk anyukásat. Hanna az anyuka, én meg legyek az apuka.

A Zsuzsi (baba) apukájának lenni nem olyan nagy dolog, vagy csak már megszoktam, bár általában nehezen fér bele, hogy megfőzzem az igazi ebédet, mert lássuk be, az eléggé out of character egy apuka részéről, arról nem is beszélve, milyen az, amikor egy apuka napi szinten takarít, mos meg tereget. Az utóbbi napokban azonban úgy alakult, hogy Deme apukájának szerepe is az enyém lett. Deme a Zsuzsi anyukájának (szerepében lévő Hanna) testvérének a gyereke, azaz ha úgy vesszük, a lányom a jövőbe lát, tudja, hogy lesz neki testvére, akinek lesz egy Deme nevű gyerkőce. Ígérem, akár fiam lesz még, akár lányom, majd szólok neki időben.


Deme apukájának lenni viszont valahogy nem fekszik. Már csak azért sem, mert minden egyéb pillanatban Zsuzsi apukája is vagyok, és már Zsuzsi apukájaként se tudom könnyedén ellátni a tényleges (valós, játékon kívüli, és betegápolással megcifrázott, ráadásul nem is apai hanem anyai - és egyébként valószínűleg egyáltalán nem fontos) feladataimat. Igaz, az is lehet, hogy Deme apukájának szerepe csak szokatlan. Mert nem jár vészes teendőkkel, esetleg csak időigényes kicsit: strandra, állatkertbe kell vinni a családot és hasonlók.

Egy dologra azonban jó ez a szerepjáték. Arra, hogy megfogalmazzam magamnak, mit, milyen szerepet szeretnék valójában az életben. Addig is, míg pontosabban kitalálom, mert én mindig mindent túl komolyan veszek, nincs valaki, aki átmenetileg - csak amíg a következő gyermekem meg nem születik és fel nem nő - szívesen lenne Deme apukája?