Időutazás

Az iwiw most először volt igazán érdekes. Megtaláltam azt a kis barátomat (nem tudom máshogy meghatározni, pedig azóta cserebogár lettünk bőven), akiről 7 éves korom óta semmit sem hallottam/tudtam. Voltam annyira kíváncsi, hogy megkérdezzem, tényleg ő-e az - és igen.

Aztán átküldtem neki egy akkori fényképet, hadd mosolyogja meg ő is a múltat egy kicsit.

Azok tényleg mi voltunk.

(Az emberem szerint nekem nem állt jól a "kiskor"... meg még a huszonegynéhány sem. Kíváncsi vagyok, hány évig vélekedik majd így.)

Minden jóban van valami rossz

A lány múlt éjjel aludt 9-től 3.30-ig. Így én is aludtam 5 órát egy huzamban, annak ellenére is, hogy nála később feküdtem le. Ilyen hosszút nem is aludtam már vagy negyed éve.

Aztán reggel kukorékolt 5.30-kor, hogy éhes. Így esett, hogy ma nem volt játék a kiságyban reggel hétig, hogy kicsit még anya is húzhassa a lóbőrt. Igaz, ha jobban belegondolok, anya úgysem húzza már olyankor a lóbőrt, mert a fülét a természet nagyon kihegyezte a gyereke hangjaira.

Egyébként meg anya örüljön az 5 órás alvásának - ennyi után már nem is szabadna aludni akarnia.

Barátkozunk, barátkozunk...

Potyogtak a könnyeink, úgy nevettünk, ahogy a két kiscsaj egymás mellett izgett-mozgott, anélkül, hogy igazából tudatában lettek volna a másiknak.

Igen!!!

"And then one night a few weeks ago in what will be one of my most cherished memories of parenthood, Jon gave me the most valuable gift a wife and mother could ever hope for: validation. Our babysitter went out of town and for an entire week he didn’t get his usual brief break in the afternoon to work on projects. By the fourth day he started to look a little haggard, and by the fifth night his right eyebrow was twitching. The minute-to-minute upkeep of that kid was wearing him down, and on the sixth night when she refused to eat any of the six different things he had made her for dinner the tiny threads holding together his sanity snapped. My husband, The Patient One in the Relationship, finally gave into his frustration and yelled, “HOW WOULD YOU LIKE TO GO PLAY IN THE MIDDLE OF THE STREET?”"

forrás: Dooce

Stíl

A múltamból előkerült többek között egy régi falinaptár (talán 98-as), néhány műanyag figura, egy félig elhasznált levélnyi matrica, néhány papír, egy fadoboz különféle poros termésekkel és szárított virágokkal, romlott mentolos cukorral (cirka 96) plusz néhány hasonlóan fontos tárgy.

Ezek azért egy-két fokkal érdekesebbek és fontosabbak, mint az eggyel korábban visszakapott 1 db hullámcsat (igen, hullámcsat, talán arany színű volt, de bevallom őszintén, a még korábbi fontos apró tárgyak után ez elég hamar a szemeteskosárban végezte).

Azt hiszem, én nem a kis dolgokkal jönnék, hanem ott kezdeném, hogy elmesélném, milyen volt, amikor megkérdezte, azzal elszámoljunk-e, ki mennyit járt fodrászhoz (kb. félévente szoktam), és mennyi ruhát vásárolt magának (kérdezhetné, ha tényleg eltartott volna, vagy ha felajánlotta volna, hogy elszámoljunk az ő hobbijával és utazásaival), valamint egyúttal azt kérte, még a lakásrészem kifizetése és az úgynevezett osztozás előtt, hogy adjam vissza a lakás kulcsát.

Most pedig azt írja, nem érti, miért nem konstruktívan állok a dolgokhoz, és miért nem mentem el bármikor a lakásba, hiszen van kulcsom, bármit elhozhattam volna.

Tényleg. 2002. októberében úgy hozhattam el a dolgaim egy részét, hogy átnézte a csomagokat.


Elnézést, ha ezek után, továbbá ennyi idő után ezzel a bejegyzéssel most nem voltam fair.

Változások

Azon túlmenően, hogy Hanna nyilvánvalóan rengeteg változást hozott és hoz még majd az életembe, a világgal való kapcsolatom is sok tekintetben más lett.

Korábban pl. alig telefonáltam. Amióta itthon vagyok, a telefon szinte az egyetlen kapcsolattartási mód (a mobilszolgáltatók kialakíthatnának külön kisgyermekes anyuka csomagot, mert véleményem szerint a vállalati felhasználók és a szerelmesek után talán nekik köszönhető még nagy forgalom). Az internetezési szokásaim is megváltoztak. Nincs időm pl. csetelni (mert nem sok értelme úgy, ha ugranom kell), de míg korábban nem vásároltam az interneten, az utóbbi időben többször is előfordult. Boltba mostanság alig megyek, de hétvégenként már kétszer is előfordult, hogy családostul átvonultunk a plázába egy rövid időre (mert utána majd beköltözünk, ugye Zom?), pedig ez nem volt szokásunk.

Ahelyett pedig, hogy este moziba mennénk, itthon ülünk, és apa-párom egy másik gépről mindjárt meglesi, hogy mit írtam. Közben ideszól, hogy a tv-ben azt mondja egy okos, azért mennek tönkre a párkapcsolatok, mert nem beszélgetnek egymással a partnerek. Nálunk ezek szerint ettől nem kell tartani.

Pedig az biztos, hogy nekem mostanában nem sok mesélnivalóm adódik, kivéve, hogy beszámolok arról, a gyermek mi újat tanult. Persze még itt is jól látszik, hogy most ez tölti ki az életemet - mi másról írnék?

Most pedig megyek, mert hívnak. Beszélgetni.

Jó, jobb, legjobb, avagy fordítva

Még mindig az a legédesebb, amikor kaja vagy büfiztetés közben kis elalélt állapotában, úton az elalvás felé el-elmosolyodik, de csakis azért, mert ezzel azt az érzést kelti bennem, hogy jól csinálom a dolgomat.

Különben a reggeli ébredésekkor a legaranyosabb az óriási mosolyokkal, a sok dumájával, meg azzal, hogy ha a tükörbe nézünk, akkor is vigyorog rám. Ami pedig jó, az az, hogy kezdi felfedezni a kezét, és azt, hogy meg tud fogni dolgokat.

Habcsók Hanna:

Csörgőrázás hason fekve...

Ha anyuka az ember, jobban kihasználja (pontosabban jobb, ha kihasználja) az idejét, de ezt már azt hiszem, korábban is írtam.



A "Csörgőrázás hason fekve" jól illeszkedik az "Evés szoptatás közben", a "Főzés/Takarítás hordozókendőzve" és a "Vidd magaddal a gyereket, ha pisilni kell vagy fogat akarsz mosni" napi elfoglaltságok közé. Annyi különbséggel, hogy ez nem szükséges, hanem már extra, azokra a napokra, amikor az anyuka kevésbé fáradt és esetleg a gyermek is kiszámítható.



Mert vannak rossz napok: tegnap, amikor 40 percet volt hajlandó aludni összesen napközben, illetve jobb napok, pl. ma: már aludt egy nagyot, és most remélhetőleg alszik egy második nagyot, én meg már kivasaltam, most meg mindjárt főzök vacsorát. Majd sípolok is közben valamelyik színes Lamaze játékkal. :D

(Forrás: "Csúcsformában a babával")

Hétfő

A hétfők nem csak a munkahelyen szörnyűek.

Nincs az a Snoopy-s munkahelyes heti rajzsorozat kismamáknak szóló verzióban?

Apróságok

Apa-párom ma este a következő érdekességgel szórakoztatott (majd elhúzott Bence tejfakasztójára, de nem panaszkodom, előtte én is elhúzhattam 1,5 órára):

"Három teherautó és egy személygépkocsi ütközött Gödöllőn.
Három teherautó és egy személygépkocsi karambolozott csütörtökön Gödöllőn, a balesetben hárman sérültek meg. A baleset akkor történt, amikor a Turul utca és a Szabadság út kereszteződésében három teherautó és egy személygépkocsi eddig ismeretlen körülmények között összeütközött. (MTI)"

(Én a Turul és Szabadság szavakat lecserélném, lenne helyettük mondjuk Karambol és Csütörtök. A cikk fontosságát és mondanivalóját tekintve mit sem számítana, viszont még kevesebb szóból megoldható lenne.)


Ha pedig ennyire érzékenyek vagyunk a szóismétlésre, saját tapasztalatom rádöbbentett, hogy a Persil Sensitive (=érzékeny, ugyebár) annyira érzékenyen bánik mindennel, hogy még a foltoknak se lett semmi baja. Ez aztán végül engem is érzékenyen érintett.

Minden olyan izgalmas

Amikor ébren van, nem győzünk játszani. Állandóan forgolódik, a haja pedig lassan elkopik körben, ott, ahol a feje a matrachoz dörzsölődik.

Front esetén (mint ma is) pedig igen sokat van ébren. Így játszottunk órákon át, készült egy halom fénykép, amivel én is elfoglaltam magam, aztán a hordozókendőbe tettem és táncoltunk. A háztartás ilyenkor vár. Egy kis zene napsütésként hat ebben a vacak időben.

Legyen már tavasz...

Bizalom

Meghozta a postás a csomagot, amit rendeltem. Felszólt, hogy utánvétes, hozzak pénzt. Vittem én, csak épp visszaadni nem tudott, mert nála nem volt egyéb, mint két ötszázas, a visszajáró pedig majdnem 4000 forint.

Egy pillanatig álltunk kint a hóesésben, ő két szemüvegben, hogy lássa a címzést, én papucsban, mint holmi fura pár, tanakodva, hogy mi is legyen.

Mivel Mankát nem hagyhatom itt, még ha alszik is éppen, annyiban maradtunk, elmegy, vált valahol a közelben - mondjuk a postán. Más választásom nem lévén (de fura/ritkán használt szó ez) beleegyeztem, de azért megfordult a fejemben, mi lesz ennek a vége...

Ajándék

Ma egy "szabad este" az ajándékom. Nőnapi, akár, bár ennek nem sok jelentősége, mert mostantól próbáljuk ezt heti egyszer rendszeresíteni. Az idő pénz, mondják. Nem tudom. Számomra most egy kis szabadidő megfizethetetlen nagy ajándék.

Zsófinak pedig Bence a mai ajándéka, aki 4 nap késéssel végre megérkezett ma reggel. Két csaj is indul majd a kegyeiért.

Rövidre vágva

Van az a jelenet az Angol beteg c. filmben*, amikor Hana a villába beköltözve fogja magát és levágja a haját.

Na, ma reggel Hanna (Liza) anyjának ez itt nem annyira sikeredett.

Persze tudjuk jól, hogy nem vagyok egy Juliette Binoche, se Hana, ráadásul nem áll mögöttem stáb, aki a hajvágást a háttérben fodrásszal támogatná, és egyébként se a toszkán tájat szemléltem a művelet közben a toronyablakból.

A gyerek üvöltött.
A hajam talán 4-5 éve nőtt.
Jelenlegi hossza hűen tükrözi a türelmem szintjét, kinézete meg a lelkiállapotomat.

Fő az egységesség.



(*A regény egyébként sokkal jobb.)

Apránként

Adjam már meg magam végre, hogy ne próbáljak tervezni és elintézni dolgokat, hanem forogjon az életem a baba körül, mert máshogy nem megy, ez jól látszik.

Avagy megy, csak épp döcögősen, frusztrálódva, sehova se koncentrálva. Így lehetséges, hogy az egész borongós, havas hétvégére szükség volt ahhoz, hogy a céges számítógépről kis adagokban átmentsem a privát dolgaimat egy másik gépre. Ezzel a régi életem újabb darabja lett felszámolva. Olyan vagyok, mint a kígyó, aki épp a bőrét vedli le. Lassú, hosszú folyamatnak tűnik, még nem tudom, mi lesz végül belőlem.

.
.
.

Véleményem szerint hazudik az, aki azt mondja, egyik pillanatról a másikra lett anya. Ráadásul ebből a télből se akaródzik tavasz lenni, a türelmem meg épp elfogyóban.

2 hónapos

Most úgy érzem, inkább gyorsan megy az idő, mint lassan. Néha már ilyen nagylányos, vigyorog és dumál rengeteget. Ha tömi a kezét a szájába, már nem azt jelzi, hogy éhes, hanem azt, hogy néhány napja felfedezte és használja a kezét.

Az idő nekünk dolgozik.

Irigykedem

Mindenki utazik. Ki Hawaiira, ki kutyaszánozásra meg kismillió egyéb érdekes helyre, például vannak ismerősök Új-Zélandon is épp, nekem meg fáj a szívem és nosztalgiával gondolok vissza az útjainkra. Hétvégén még apa-párom is (el)húzza a csíkot a havas hegyekbe(n) (a vörös disznóval, aki nem nőszemély, csak extrém snowboard), mint mostanában oly sokan.

Utazás jelleggel tegnap este lesétáltunk Hannával egy emelettel lejjebb, szomszédolni a pocakos (értsd: várandós) szomszédokhoz, Zsoltnak meg azt mondtam (telefonon, miközben róttam a köröket az egyik szőnyegen, majd a másik szőnyegen, a változatosság jegyében), hogy én már mennék nagyon shoppingolni (!), pedig valójában nincs is értelme, mert még úgysem vagyok sem az, aki voltam, sem az, aki jó eséllyel lehetek még.

Így egyelőre csak selejtezem a ruhásszekrényemben fellelhető göncöket, frusztrálódom egész kicsit a nadrágjaim fölött, és még jobban, amikor a ha-nem-is-csinos-de-legalább-tiszta játszós ruhámat a lány ma is jól leköpi. Persze nem ő tehet róla. Majd megnő, és akkor megyünk együtt mindenhova, mert már most látszik, hogy ahhoz biztos lesz kedve.

Addig meg irigykedem.