Irigykedem

Mindenki utazik. Ki Hawaiira, ki kutyaszánozásra meg kismillió egyéb érdekes helyre, például vannak ismerősök Új-Zélandon is épp, nekem meg fáj a szívem és nosztalgiával gondolok vissza az útjainkra. Hétvégén még apa-párom is (el)húzza a csíkot a havas hegyekbe(n) (a vörös disznóval, aki nem nőszemély, csak extrém snowboard), mint mostanában oly sokan.

Utazás jelleggel tegnap este lesétáltunk Hannával egy emelettel lejjebb, szomszédolni a pocakos (értsd: várandós) szomszédokhoz, Zsoltnak meg azt mondtam (telefonon, miközben róttam a köröket az egyik szőnyegen, majd a másik szőnyegen, a változatosság jegyében), hogy én már mennék nagyon shoppingolni (!), pedig valójában nincs is értelme, mert még úgysem vagyok sem az, aki voltam, sem az, aki jó eséllyel lehetek még.

Így egyelőre csak selejtezem a ruhásszekrényemben fellelhető göncöket, frusztrálódom egész kicsit a nadrágjaim fölött, és még jobban, amikor a ha-nem-is-csinos-de-legalább-tiszta játszós ruhámat a lány ma is jól leköpi. Persze nem ő tehet róla. Majd megnő, és akkor megyünk együtt mindenhova, mert már most látszik, hogy ahhoz biztos lesz kedve.

Addig meg irigykedem.