Gondolatok

Ami leesik, az az én részemről igen jó eséllyel ott is marad már a földön.

Nem én viszem a pocakot, a pocak visz engem.

Ha nem mászkálnék/cipekednék/lótnék-futnék, hanem pihennék és/vagy olvasgatnék, az nagyobb eséllyel indítaná meg a szülést?

Legyen olyan a szülés, ahogy én szeretném, mondják. Nekem közben úgy tűnik, nem arról szól már ez a dolog, hogy én mit szeretnék, de azt azért még meg tudom mondani, hogy a lehetőségek korlátozott készletéből inkább mit választanék.

Felmerült, hogy hozzon-e kistesó ajándékot nagytesónak. Ma este az Anna és Petiből konkrét választ kaptam e kérdésre, és hirtelen megvilágosodtam azt illetően is, miért kérdezte tegnap Hanna, hogy mi minden fér el egy köntös zsebében.

Kész

Azt hiszem, én kész vagyok, legalábbis szerintem elég jó lelkiállapot kisbabázáshoz, amikor az ember lánya úgy érzi, már szívesen megadja magát a helyzetnek. A helyzet pedig alakul, és lesz ahogy lesz: perpillanat még minden kérdőjeles, de az előző heg állapota (valamint a pocakméret és ahhoz képest az én méreteim) miatt minden nappal közelebb kerülünk a programozott császárhoz.

Nem, nem így képzeltem, nem erre vágytam, nem ezen dolgoztam fejben. Viszont a lényeg nem is itt rejlik, hanem abban, hogy a gyerkő is kész legyen, márpedig a 37. betöltött hét után késznek számít. Részemről örülnék neki, ha jövő szerdáig ő döntené el, mikor szeretne megszületni, de ami igazából itt lebeg a szemem előtt az az, de jó lenne már itthon lenni vele együtt, négyesben. Mondjuk egy ágyban ébredezni.

Tisztázandó

- Öltözhetsz, veheted a cipődet.
Kiválasztja a szandált. Mint tegnap. Amikor reggel csak 3 fokot mutatott a hőmérő.
- Inkább a zárt cipődet vedd, hideg van, 3 fok.
- Nincs hideg, melegem van.
Persze, itt bent. Még a vékony pulcsit is azonnal levette, amint rákerült.
- Csillagom, hideg van kint, én is zárt cipőt veszek.
- De jó lesz a szandál (közben már sír, vagy inkább kiabál). Azt mondtad, 3 fok van.

Az meg persze relatív, a mínusz húszhoz képest tényleg meleg. Ez a probléma meg csak számomra probléma, aki majd ápolhatja, ha megfázik.

Pocak, avagy a fekete (még mindig) slankít

Elvi kérdés

Mi kerül egy rossz szabású, állítólag pamut gyerekpólón 2500 forintba? (Főleg, ha - jól sejtem - nem is jogdíjas termék?)

A Disney vagy Pixar nyomott minta.

Mit keresnek az ilyen mintás pólók, pizsamák, hálóingek és bugyik az óvoda bejáratában, kikerülhetetlenül kifüggesztve, persze az ovis korosztálynak megfelelő összes lehetséges méretben? (Ha nem lenne méret, hoznak, ha nincs nálad épp pénz, megrendelheted.)

Nem, nem vettünk semmit, és ezért iszonyatosan büszke is vagyok a lányra, még akkor is, ha csak annyit értem el, hogy megértette, ott és akkor nem - felőlem kaphat helyette mást, akár hercegnőset is, ha szeretne, de efféle alattomos ostromnak nem adjuk meg magunkat.

45 hónapos

Mondjuk, hogy az egész világ ellene van. Megint ott tartunk, hogy naponta legalább egy 30-45 perces hisztit nyom, de van, hogy kettőt. Mert egy percet nem tud várni. Vagy mert kitalálja, hogy ő akart fürdővizet engedni, nem mintha ez eddig valaha is felmerült volna igényként. Le is engedi a vizet, de hogy újat engedjen, az önmagában nem elég: tekerjem vissza az időt. De ne csak 20 percnyit, hanem legyen megint reggel, követeli, mindezt persze ordítva. Mert hogy ő azt akarja csinálni, amit ő akar, ahogy ő itt és most elképzelte. Ebből kimozdítani lehetetlen, hiába beszéltük meg már többször, hogy az időt nem lehet visszaforgatni, ellenben lehet valamiféle megoldást keresni, meg ugye lehet időben szólni, mert szóból értünk. Ha ignorálom a hisztijét, akkor öklendezésig fajul a dolog és akár egy órás is lehet, már ő tép engem, hogy figyeljek rá.

Hogy ez mennyiben függ össze azzal, hogy nem alszik túl sokat, számomra még mindig kérdéses, főleg, amikor napokon át este f11-kor alszik el (9-kor már ágyban), de f7-kor már fent van, holott napközben sem aludt. De lehet az is, hogy nem iszik eleget, mert tényleg nem iszik eleget. Vagy hogy túlságosan pörög, mert tényleg pörög.

Hisztielhárításban pedig már jó vagyok, az esetek nagy többségét idejében kezelem, vagy elbohóckodva, vagy olyan dolgokra hivatkozva, amik valahogy már átjutottak az értelmén, amiért dícsérni tudom, vagy amivel együtt tudok érezni. A vércukorszintjére is iszonyatosan figyelek, ovi után azonnal kap inni-enni, nehogy már az alacsony vércukorszint keserítse meg napjainkat. Állandóan résen vagyok, de arra nem tudok felkészülni, ha utólag nyögi be, hogy ő akart valamit csinálni. Az sem működik, hogy megegyezünk valamiben. Ma megegyeztünk, hogy játszhat cipőboltosat, de legyen szíves kezet mosni utána, mert a cipők talpa koszos. Ennek eredményeképpen ma egész nap nem volt hajlandó kezet mosni, se egyszavas utasítással, se viccel-játékkal, se kéréssel, se rászólással, se dacos ellenvetéssel, sem holmi "nekem aztán mindegy" hozzáállással nem lehetett rávenni. Még az se segített, amikor a szokásos módon odaszóltam, hogy evés előtt kézmosás. Kitart a saját elképzelése mellett.

Egyébként ha már a kezéről van szó, a kézügyessége sokat fejlődött mostanában, egész ügyeseket rajzol. Ez itt például egy királylány, avagy egy Barbie. Mikor mi, csak nehogy rosszat mondjak rá, mert annak is ordítás lesz a vége. Pedig egyébként a szövege nagyon jó, szerintem ezeket most az új oviból, a nagyoktól hozza. Az ovikezdést egyébként jól vette (persze, tudom, az ovi miatt lehetnek a hisztik), vannak barátnői, sokat mesél, az óvónénik szerint jól érzi magát, kinyílt, felszabadult.

Amikor jó passzban van, akkor segítőkész, kedves, jókedvű, érdeklődő, nyitott, és persze okos is. Olyan meglepő dolgokat csinál, hogy szótagolva mond szavakat és a szótagokat megszámolja (ezt ő találta ki magától), bár mostanában amit lehet, megszámol (tízig már egész stabilan), illetve teljesen odavan a bolygókért, csillagokért.

Mennyi az annyi?

Még dolgozom, ha nem is olyan sokat. Lányt oviba viszem, hozom, megyek vele mindenhova, ahova még menni bírok (bevásárolni, moziba, sóbarlangba, a város másik felébe, de mondjuk kirándulni már nem). Amikor a gyerek az egész napos pörgése után fél 11-kor végre elalszik, kipurcanok, de nem is ez a lényeg, mert ha úgy veszem, már csak néhány hét, és kezdődik egy új élet - mindannyiunknak -, addig akár fél lábon is, mondhatnám. Inkább az érdekel, hogy minél közelebb kerülök hozzá, annál kevésbé látom, hogyan működik majd mindez plusz egy kisbabával a kézben.

Persze még sosem volt úgy, hogy sehogy se lett volna, mondta ilyen esetekben a nagymamám, nem is morfondíroznék ezen túl sokat, ha nem bukkanna fel időnként az, hogy "kibírod". Persze, hogy kibírom, csak az egy más kategória, mint amit szívem szerint élnék, függetlenül attól, hogy szívem szerint superwoman lennék vagy szimplán csak hálás a figyelemért.