Nesze, semmi...

Mivel nincs értelme, nem akarok listát írni arról, mi mindenről jut ez most eszembe, de ha legalább jó idő lenne, akkor máshogy tekintenék a dolgokra. Ha meg több idő lenne, akkor főként.

Zebra pajtás

A kedvenc, akivel eljátszik, és amitől aztán néha egy nyikkanás nélkül elalszik. Máskor meg jól felhúzza magát, talán mert zebra nem reagál. Na, akkor van nemulass.

Jó úton...

Levittem a lányt sétálni. Már az első sarkon megszólított egy másik babakocsis, aztán sétáltunk együtt, megbeszélve a gyerekek korát, nemét, alvási és evési szokásait, a szülést, ráadásul mivel egy kórházban volt szerencsénk szülni, még a párom által macsónak titulált, de egyébként kedves aneszteziológus doktor(bácsi)t is.

Miután megegyeztünk, hogy majd keressük egymást, alig indultak el hazafelé, szembejött egy másik babakocsis, akivel ugyan nem elegyedtem szóba - túl sok lett volna hirtelen a jóból -, de további sétám során egy biciklis bácsi megdícsérte a babakocsit, és a kapunk elé érve újabb babakocsis jött szembe, akit szintén megszólíthattam volna, csak épp telefonáltam egy kismamával.

Aztán meg ezt olvasom:

It's so important as a new mom to make friends with other new moms who are going through the same thing you're experiencing. Having a baby can be extremely isolating because you're just trying to get your baby fed, and figure out how to breastfeed, and how to give her a bath, and you're not thinking about your social life. Plus, a lot of women come from this incredibly rich social environment of working to being home alone with a crying baby. It's like a double-whammy. You're in the place where you live, but if you've been working you haven't invested a lot of energy into becoming friends with your neighbors -- you feel like a stranger in your own neighborhood. When you have a new baby you have a new job, which is making new friends.


...de azért a régi barátaimat is szeretném megtartani, még akkor is, ha hamarosan klubot alakítok itt a környékünkön és a zöldséges majd úgy ismer minket, hogy szép piros almát ad Hannának, mondjuk a névnapjára.

Carpe diem

Ez jutott eszembe ma, miközben rohammunkában minél több mindent próbáltam elvégezni, amíg a lány alszik. Mert sosem lehet tudni, meddig alszik, és rossz napokon 20-30 perc az, ami egy-egy alváskor rendelkezésemre áll.

Pedig korábban 20-30 percekkel sokszor nem kezdtem semmit, csak szépen elteltek, hiába lett volna tennivalóm, ennyi időre nem mindig gondoltam úgy, hogy érdemes bármibe is belekezdenem.

Most például ennyire futotta.

Csábító

A wiw-en naponta jelöl be ismerősnek valamiféle huszonéves, elég gáz fickó (nem állok távol attól, hogy egy képet tegyek ide valamelyikről). Némelyikük aztán néhány perccel azután, hogy fellelkesült a nevem láttán, kapcsol, és visszavonja a bejelölést. Van azonban, aki fogja magát és levelet ír: hogy lehetséges-e netalántán, hogy én vagyok az, aki, és hogy ő anno Debrecenben ismert engem, még leveleztünk is, és lennék-e olyan édes, hogy ismét leveleznék vele most, hogy így befutottam.

Na, ja. Csábító az ötlet. Írtam is neki. Hogy legalább az adatlapot megnézhette volna.

Aztán a könyveket kiszállító futár is jól rákérdez a nevemre (átgondolom gyorsan, biztos én vagyok-e én), mint múltkor a kajás futár, amikor a kedves csábult el majdnem, hogy jól aszondja, igen, az én nőm az. De aztán mégse.

Hello, világ!

Egy pillanat, amikor már nem gondolkozom annyira azon, miért is vannak mások úgy oda meg vissza a babázásért

Én, te, ő...

mi hárman és mi ketten is. Hogy ti és ők hogyan viszonyulnak mindehhez, majd később kiderül. Mert egyelőre még ennyihez is kevésnek tűnik a nap 24 órája. Valami mindig kimarad. Leginkább az én és a mi ketten.

Ő persze uralja a terepet. A legújabb húzása, hogy mosolyokkal próbál megvenni minket, ami annyiból nem is rossz, hogy olyankor biztos a mi hárman. Az én és a mi ketten kicsit bonyolultabb kérdés. Egyelőre.

Perspektíva

Ma kicsit kívülállóként szemlélve önmagunkat rádöbbentem, hogy a hatodik hetet taposó kicsi lány bizony sokkal okosabb, mint amilyennek akár egy elfogult szülő gondolná.

Ezen akár bosszankodhatnék is...

A drága gyermek ugyan egész jól viselkedett ma, de aludni nem nagyon aludt. Délelőtt sikerült egy rövidkét és 1-től úgy egy órányit, de 5 óra felé kezdtem kicsit úgy érezni, esetleg jól jönne mindkettőnknek egy hosszabb alvás, így amikor az apja telefonált, kértem, hogy esetleg szóljon a pici lányának, hogy aludhatna talán.

A telefont odatartottam a kis füléhez.

Nem tudom mit mondott neki.

De egy nyikkanás nélkül elaludt.

.
.
.

(Kár, hogy csak 20 percre. Amin szintén bosszankodhatnék...)

Mindaz, ami felesleges

Ma az elégedett pufók arca fölött elméláztam azon, hogy Hannának milyen kevés dologra van szüksége. Ahogy Zita mondta, egy baba akár egy dobozban is jól érzi magát, feltéve, hogy a pocak tele, kellemesen meleg van, tiszta a popsi, foglalkoztak vele és meg is szeretgették, hogy biztonságban érezze magát.

Azt hiszem, ma körülbelül ennyire vágytam én is.

(És arra, hogy ha mindez adott, aludhassak, mint egy csecsemő.)


Erről aztán két dolog jutott eszembe: hogy mennyi minden olyasmit is megtanultam a hátam mögött hagyni, ami egyébként valaha fontosnak tűnt, és hogy milyen jók is a kócos hajú, elnyűtt farmeres napok.

Tele-vízió

Az utóbbi napokban rohamosan csökkent az az idő, amit a tv előtt töltöttem. Ez valószínűleg vagy azt jelenti, hogy kezdünk beállni valamiféle rendszerre, és már nem vagyok odaszögezve, vagy azt, hogy sikerült cirka két hét alatt teljesen telítődni a felhozatallal.

Láttam egy csomó ismétlést, jó néhány elég vacak filmet, egy-két szociológiai tanulmányként még akár izgalmasnak is mondható beszélgetős show-t (Balázs és Mónika, én nem tudom, honnan kerítitek ezt a sok érdekes embert), jó néhány átalakítjuk a lakását és kertjét jellegű műsort (majd ha költözünk...), esténként pedig rengeteg focit (ez utóbbit nem én választottam).

Mostanra elég volt, kész. Ideje könyvek vagy valami új hobbi után nézni, bár egy hete nem gondoltam volna, hogy erre valaha is lesz újra időm.

(Zsolt meg mindjárt megkérdezi, ahogy szokta, hogy mi lesz a köv. hobbi. Kb. bármi lehet, ami 1, max. 2 órán belül végezhető, és mellette a háztartásra is jut ebben az intervallumban idő...)

Kitettem a szűrét...



Na nem mintha rossz lett volna. Csak azért, mert kint a levegőn alszik, mint malac. Mint egy egész kis malac.

Hiába

Ismét bebizonyosodni látszik, vagy legalábbis nagyon úgy tűnik, hogy hiába fókuszálok a pozitív, jó dolgokra, hiába vállalok be nagy bátran egyedül dolgokat, hogy másnak ne legyen gondja vele, a végén mégis visszaüt az egész.

Legalábbis tegnap este nagyon úgy éreztem, hogy hiába fókuszálok én a gyermek jó tulajdonságaira, mégis azt kapom vissza, hogy este 7-től 11-ig folyamatosan ordít, vigasztalhatatlanul. Hiába járkálok vele fel-alá, hiába tartom a karomban, hiába etetem, hiába csitítom, majd amikor már végképp hasogat a fejem és már mindent megpróbáltam, bőgve könyörgök neki, hogy hagyja abba, együttérzésként végigcsorgat rajtam egy jó adag felbüfögött tejet (aznap már többedszer), majd folytatja ugyanolyan hangerővel és egyre vörösödő fejjel.

Aztán amikor két nap után* hazaérkezik éjféltájban apa-párom, és mosolyog a gyerekre, hogy milyen cukorfalat, nézzem már, elég ferde szemmel nézek rájuk. Vessetek rám követ, ha.



*Lehet, hogy apa hiányzott az egyensúlyához. Vagy még inkább az enyémhez.