Virtuális párizsi séta

Amíg mi ülünk itthon a kanapén, ahova lassacskán odanő a fenekünk (fenekem) is, apa-párom Párizsban sétál és telefonon tudósít, hogy épp merre jár, mit látott, hova megy. Jobb híján így sétálunk együtt mi - most még.

4 hetes


(avagy hónapos, de arról nekem a retek jut eszembe, másfelől meg majd másodikán lesz igazából egy hónapos - a retek egyébként miért hónapos?)

Második

Mi voltunk a közeli baráti társaság három várandósa közül az elsők. Ma megszületett a második kis jövevény, Natália. Harmadiknak egy kisfiút várunk, majd márciusra.

Előttünk két héttel érkezett Virág, aztán jött Tamara, és időközben megszülettek az ikrek, igaz, nekem az ő családjuk még nem régi ismeretség. Ezt követően már csak júniusra várunk újabb babát (tudtommal).

Potyognak a gyerekek. Még a szülészorvosomnak is pottyant egy január 8-án, bár aki nap mint nap ezzel dolgozik, annak talán nem akkora újdonság (csak hát így teljes a kép, ha már felsorolásba kezdtem).



(Azért akik látogatóban nálunk jártak, ne féljenek, nem fertőző.)

Szakadék

Tegnap megint kiszabadultam néhány órára, elintézni a bevásárlást. Azon túl, hogy hideg volt (ami így tél közepén teljesen rendben van), a parkolóban hajléktalanok üvöltöztek egymással, bent az emberek ide-oda cikáztak a sorok között, alig győztem őket kerülgetni a kocsival, és bár a császármetszés sebe is ludas még ebben, érzésből mégis inkább azért volt zavaró, mert mintha teljesen kiszakadtam volna az elmúlt négy hét alatt ebből az életritmusból.

Lelassultam.

Hogy láthatja ezt a világot akkor egy buddhista szerzetes?

Mérföldkő

Eszik, alszik és újabban játszik is...

(no meg gyártja a tele pelenkákat, de a privát dolgait mégsem kotyoghatom itt ki)

Az idő mindent megold, avagy majd elmúlik ez is...

Azt mondják, napról napra könnyebb. Ez az időszak soha nem jön vissza. Örüljek addig, amíg bújós és ilyen kicsi. Mert amíg csak egy kis csomag, kevesebb vele a gond.

Aztán persze idővel hozzáfűzik vagy legalábbis elismerik azt is, ez az időszak elég egysíkú és bezárt, és az állandó éjszakai műszak sem tesz jót az új szülőknek.

Nem panaszkodom.

Napról napra tényleg könnyebb, mert kezdjük megismerni egymást. (Lényegében én őt, de közben azáltal, hogy egyre többet nézelődik, ő is megismerkedik velem, csökkentve a napok egyhangúságát, szóval kölcsönös ez mégis.) De azért esténként várom a párom mint a megváltót, és reggel is ő menti meg a helyzetet, mert az én rongybaba-fáradt karjaim felmondanák a szolgálatot, és egyébként is nyűgös vagyok még.

Aztán indul egy újabb nap, és telnek múlnak a hetek. Én meg tűröm türelemmel, magamhoz képest tényleg jól... bár talán csak vagyok annyira kába-fáradt, hogy megadjam magam ennek az érzésnek és még csak erőm se nagyon van másra vágyakozni?

"And threads that are golden don't break easily"

Ma kb. három hét után kint voltam a nagyvilágban néhány órára, én, egyedül.

Leginkább az autózás jött be. Sütött a nap a még havas utcákon, minden nyugodt volt. Aztán a bevásárlóközpontban rájöttem, mennyivel hatékonyabban is lehet dolgokat intézni, csak a sorban állás közben kezdett fogyni a türelmem, mert egyre inkább éreztem, hogy kb. három hete van egy láthatatlan szál, ami a pici lányhoz köt, és hiába is tudtam, hogy a legjobb kezekben van, azért sürgetett, húzott haza az a szál rendesen, hogy időben itt legyek - bár most, hogy időben itt vagyok, a pici lány és az apja rám se hederít: alszanak tovább a kanapén, kettecskén. Én meg itt ülök és azon jár a fejem, ki vagyok most már én, és mi ez a szál.

Egyszerű...


“It’s 8 A.M., Jon. Why is she eating a chocolate chip cookie?”

“Because she wanted one?”

“No, the real reason.”

“She was screaming and I wanted her to stop.”

“And it worked?”

“It worked.”

“This parenting thing is easy, isn’t it?”



(forrás: Dooce)

Kizárólag(os) szop(t)atás

Az egyébként tanácsadó párommal együtt köszönjük mindazon szaktanácsadók közreműködését (értsd: védőnő, gyerekorvos és elismert szoptatási tanácsadó), akik miatt Bumba január 16-án majdnem kiszáradt.

A gyerekorvos felajánlotta, hogy másnap reggel megnézi a babát. Mi inkább bevittük az ügyeletes kórházba az alig lélegző, bágyadt és ernyedt kislányt, ahol végre kiderült az is, amit a védőnő inkább nem akart elmondani, nehogy aggódni kezdjek, konkrétan, hogy a gyereknek mennyit kéne egyszerre ennie.




Most már itthon vagyunk újra. Többet nem is szeretnék erre gondolni. A Bethesdának meg köszönet és elismerés mindenért.

Fél kézzel

Mondhatnám akár, hogy fél kézzel is megy minden (a gépelés is), de azért az túlzás lenne. Mindenesetre ha korábban tudtam volna, mennyi mindent lehet - még ha kevésbé hatékonyan is - fél kézzel csinálni, akkor tuti éltem volna a lehetőséggel.

Persze azért jobb, ha van valaki, aki ennem-innom ad, vagy felvált kicsit, hogy legyen 10 percem mosakodni vagy körmöt vágni. Akárhogy is nézem, ez utóbbi nem félkezes mutatvány, bár ha manikűröst hívatnék házhoz, talán megoldás lenne, a kezem meg ápoltabb lenne, mint valaha.

Régen azért nem volt ennyire magára hagyatva az ember lánya. Vagy volt a nagy család, vagy volt a dajka. Mindig is éreztem, hogy rossz érában születtem, avagy nem nőnek kellett volna...

Bizonytalanságok Ott kezdődik, hogy még kislányként se nagyon babáztam, sőt, a fodros ruhák se érdekeltek, amióta meg iskolás korú lettem, több volt a fiú barát/haver/ismerős, mint a lány. A fodrásznál meg a kozmetikusnál se vagyok csevegős, most meg itt ez az új szerep, maximálisan női, nem olyan, mint akár a munkám vagy az eddigi életem sok egyéb része.

A kórházban töltött átmeneti 6 nap után egyik napról a másikra itt vagyok az imádnivaló, de még ismeretlen csomagommal és szerepemmel. Persze, pont ez a szép benne, felfedezni, megismerni, alakítani egymást, csak egyelőre annyira új a szerep, és a babához nincs útmutató, hogy sokszor csak állok, tanácstalanul, megkérdőjelezve, hogy egyáltalán valaha menni fog-e ez nekem, vagy túl naív voltam, amikor bevállaltam.

Az előbb, miután már mertem sírni hagyni úgy 10 percre, sikerült álomba ringatni, úgy szintén 10 percre. Apránként majd csak alakulunk. Csak egyelőre úgy tűnik, nagyon apránként.

Megérkezett

Hanna Liza
2006. január. 2. 20.44.

Évkezdéshez Ha igaz a babona, mely szerint az év első napja lesz jellemző az egész évre, akkor egész évben tiszta, rendezett lesz a lakásunk és rengeteget fogunk pihenni, aludni.