Hó!

Behavazódtak tetőtéri ablakaink, így aludtunk sokáig, mint két pocok a meleg, téli vackában. Kinézve minden fehér (hófehér, de ez milyen elcsépelt lenne így) és csendes, mintha megállt volna az idő.

A fejemben hetek, hónapok óta az él, hogy a kiccsaj pont egy ilyen napon érkezik majd, így még utolsó (-előtti?) készülődési lázban mennék ide-oda, de egyedül már nem akaródzik, az évnek meg mindjárt vége, olyan, mintha az 'áldott állapotom' mellett most még egyéb tényezők is ide kötnének, mintha minden azt sugallná: maradj nyugton, várakozz türelmesen, fejet hajtva a nagyobb erők előtt.

Egyelőre nem tudom mennyire megy ez nekem.

Nass A Paulaner sörözőben felszolgált meglepően jó gesztenyepüré tetején egy csokival bevont, meggyel töltött gesztenyegolyó csücsült. Ebből most itthon figyel mélyhűtve néhány. Azt hiszem, nem sokáig.

38/40



Őszintén szólva már magam sem tudom, meddig tart a pocak, a pocaklakó, illetve én. Néha észre sem veszem, csak fekszem, mintha nem is lenne ott, máskor meg - ez a legújabb - majd' kirúgja az oldalam. Olyankor már igen szűkösen vagyunk. Arról nem is szólva, hogy bármikor dönthet úgy, kíváncsi rá, mi van itt kint. Na, akkor mi lesz?!

Persze a kórházi pakk összepakolva, a babaszoba nagyjából rendben, sőt, még a saját babakocsi is megvan, tényleg nincs min aggódni. Azon a momentumon kívül, hogy na, akkor mi lesz?

Azon meg nem aggódunk, lesz, ami lesz. "Fel a fejjel!" - a nagyanyám is ezt mondta. Bár inkább ne mondta volna... :)

Mondtak még sokan sok mindent, főként riasztót és már sokszor hallott unalmasat így az ünnepi család- és barátlátogatás alatt. Én mindezek közepette annak örülök, hogy a doki szerint is olyan jófej a kiccsaj (egyesek szerint kisfiú, de az is lehet, hogy mindkettő, mert lehet, hogy mégis két gyerek, az ultrahang meg mit se lát, és a ctg is rossz, ha csak egy szívhangot hall*), mint szerintem, a szülésznő és a védőnő meg szintén úgy gondolja, majd gyakorlatban gyerekápoljunk, ne könyvekből tanulva.

Azért persze elolvastam a kötelezőt, ezen se aggódjon senki. Aggódáshoz itt és most úgyis csak nekem van jogom (például aggódhatok azon, hogy a gyerekkel lehetőleg ne túl sok Micimackós cucc jusson be a lakásba, illetve hogy miután a jézuska hozott még egy harmadikat is, ami ráadásul csipkés és barackvirágszínű (!), ne kapjak még több szörnyű hálóinget).




* néha én is elbizonytalanodom, mert ha rugdos, tényleg úgy tűnik, legalább 4 keze és 4 lába van...

Szerepváltás

Mától nem dolgozom. Dec. 26-tól meg még kevésbé, akkortól papírom is van róla. Szépen szerepet váltok, és teszek-veszek majd itthon. Kedvemre. (?)

Most például megyek, és felkeltem a zembert, aki 8-kor akart kelni. Ha már nem dolgozom pénzkeresőként, itthon kell hasznossá tennem magam. Ezt biztos megérti.

Bumba

"Nagyon sok teremtő hatalom jelenik meg Földanyaként, Földistennőként a természeti népeknél. Afrika-szerte ez az istenanya biztosítja a teremtést, gyermekáldást. Más népeknél is ősi anyaistennő áll a középpontban, ahogy az induvölgyi leletek is erről tanúskodnak. (Horváth, 1973.) Fekete-Afrikában egy érdekes teremtéstörténetről szereztek tudomást. Ebben egy kezdeti őskáoszból indul ki a teremtés, melyben sötétség uralkodott, és az egész földet víz borította. Itt élt egyedül Bumba, aki fehérbőrű volt és hatalmas termetű. Egy napon üresnek és sötétnek találta a világot, és alkotni kezdett. Először megteremtette a napot, majd a holdat és a csillagokat, és világosság lett. Később mikor újra teremteni kezdett, állatokat alkotott, majd számtalan embert is teremtett, melyek közül egy fehér volt az ő képére (Horváth, 1973.)."

Nem mintha eddig tudtuk volna...

Logikai játékok boltja

Az úgy ötvenes-hatvanas eladó (fickó, a szemüvegéről a port letörölhetné néha) azzal próbálja érdekessé tenni számunkra a Mastermind nevű játékot ("aki azért szerencsésebb családból jön, mind ismeri"), hogy elmeséli, amikor fiatal házasok voltak, itallal és rágcsálnivalóval felszerelkezve beültek újdonsült feleségével a kádba, és órákon át ezt játszották.

Engem többek között zavarna, hogy ráncosra kiázna a kéz- és lábfejem, de bevallom, egyébként se jutott eszembe ilyesmi. Bár most, hogy belegondolok, gyerekkoromban "dugós játékként" ismertük. Hehe.

Utálom a karácsonyt - hallom sokat mostanában, mindenfelé. Ennek ellenére, ahogy elnézem az embereket a villamoson, este hazafelé bandukolva tele a kezük kisebb-nagyobb csomagokkal: számtalan ajándék halad új gazdája felé a nagy karácsonyi készülődésben. Némelyiken látszik, micsoda, más esetben csak tippelni lehet a zacskó vagy a forma alapján. Most akkor kötelességből, megszokásból, illendőségből vagy csak a fogyasztói társadalom nyomására cselekedve történik ez a nagy ajándékozás és fenyőfavásárlás, vagy mégis van a karácsonyban valami?

Én egy élénk kék, állítólag az amerikai hadsereg által is használt vérszállító táskát viszek hazafelé, ami legjobb esetben sem tűnik valami új, felkapott divatos ajándéknak (bár ezzel a színnel és formával lehet, hogy Lego-t rejteget), aminek semmi köze a karácsonyhoz, az időzítés véletlen egybeesés. Csak a várakozás a közös tényező, bár a karácsonyt hosszú évek óta én sem várom igazán, nincs meg az a hangulata, amiért, amitől érdemes lenne. Csak az üres vágyakozás marad mindig a varázslat - a szülőkkel, nagyszülőkkel közös készülődés és a hétköznapinál nyugodtabb, melegebb hangulat - után, ami gyerekként még működött azért.

Ebből a szempontból talán más most, bár ha ennyit (vagy mondjuk harmadoljuk, csak három hónapot) várnék - várnánk közösen - ilyen aktív felkészülésben, szeretetben és kíváncsiságban a karácsonyra is, megadva hozzá a szükséges keretet és a töltetet, biztos, hogy máshogy élnénk meg. A tömegen, rohanáson, idegességen, kötelességen kívül lenne valami, aminek tényleg értelme van.

Búcsú A tegnap és ma reggeli lehangolóan ködös, szürke időjárást délutánra puha, lágy, mindent betakaró hóesés szakította meg. A tor közben az étterem hűvös falai közül először még ridegnek hatott az első néhány hópehely, de egy idő után a kandalló mellől nézve békét és nyugalmat árasztott a fehérre változó kert, a kis házban még égett a hátrahagyott gyertya.

Fészekrakás

Az egész aktív várakozás közepette, már ami a hétvége két intézkedős napját és a még mindig munkával telő hétköznapokat illeti, én mégis úgy érzem magam, mint aki egyre jobban lelassul és elnehezedik, aztán majd csak ül itthon, mint valami költőmadár a fészkében...

Megvédeném... De magam sem tudom eldönteni, mi lenne jobb a számára. Elhinni az elején az ígéreteket, és bízni, mosollyal, várakozással telve lenni, vagy egyszerűen tudni az elejétől, hogy egyedül legalább-is-kiszámíthatóbb.

Azt hiszem, választásom nincs is. A kicsik báját elsősorban az adja, hogy alapból bíznak, hisznek és mosolyognak, és még ha várniuk kell, még ha csalódnak is, akkor is felragyog az arcuk, amikor a várva-várt személy végre megjelenik.

Nem akarom, hogy becsapják majd, mint néhányan engem, hogy ott tartson majd ő is: egyedül egyszerűbb? Persze, a szándék mindig megvolt, feltételezem. Néhány éve a pszichológus is ezt nyüstölte belém, bár ma nem tudom, neki miért hinnék.

Megvédeném. Ez is egy szándék. Közben meg ő sokkal okosabb lesz már alapból, mint én, és megtanít, hogyan üvöltsek torkom szakadtából, hogy érvényesítsem a szükségleteim/igényeim/akaratom, akkor is, ha a másik fáradt, vagy netalántán a hét 168 órájából cirka 160 órában fontosabb dolga akadt.

Használati útmutató










(Azt sajnos nem írja, hogyan kell olyan fürtöcskét fésülni a fejére... Viszont amennyi használati útmutatóhoz volt már szerencsém, ilyen formában egész könnyen felfogom a gyerek ellátására vonatkozó tudnivalókat... A milyen hőmérséklet mellett milyen cuccokban altasd áttekintő táblázatot most nem közlöm le, érje be mindenki a hogyan fektessük a gyereket a kiságyba fejezettel.)