38/40



Őszintén szólva már magam sem tudom, meddig tart a pocak, a pocaklakó, illetve én. Néha észre sem veszem, csak fekszem, mintha nem is lenne ott, máskor meg - ez a legújabb - majd' kirúgja az oldalam. Olyankor már igen szűkösen vagyunk. Arról nem is szólva, hogy bármikor dönthet úgy, kíváncsi rá, mi van itt kint. Na, akkor mi lesz?!

Persze a kórházi pakk összepakolva, a babaszoba nagyjából rendben, sőt, még a saját babakocsi is megvan, tényleg nincs min aggódni. Azon a momentumon kívül, hogy na, akkor mi lesz?

Azon meg nem aggódunk, lesz, ami lesz. "Fel a fejjel!" - a nagyanyám is ezt mondta. Bár inkább ne mondta volna... :)

Mondtak még sokan sok mindent, főként riasztót és már sokszor hallott unalmasat így az ünnepi család- és barátlátogatás alatt. Én mindezek közepette annak örülök, hogy a doki szerint is olyan jófej a kiccsaj (egyesek szerint kisfiú, de az is lehet, hogy mindkettő, mert lehet, hogy mégis két gyerek, az ultrahang meg mit se lát, és a ctg is rossz, ha csak egy szívhangot hall*), mint szerintem, a szülésznő és a védőnő meg szintén úgy gondolja, majd gyakorlatban gyerekápoljunk, ne könyvekből tanulva.

Azért persze elolvastam a kötelezőt, ezen se aggódjon senki. Aggódáshoz itt és most úgyis csak nekem van jogom (például aggódhatok azon, hogy a gyerekkel lehetőleg ne túl sok Micimackós cucc jusson be a lakásba, illetve hogy miután a jézuska hozott még egy harmadikat is, ami ráadásul csipkés és barackvirágszínű (!), ne kapjak még több szörnyű hálóinget).




* néha én is elbizonytalanodom, mert ha rugdos, tényleg úgy tűnik, legalább 4 keze és 4 lába van...