Utálom a karácsonyt - hallom sokat mostanában, mindenfelé. Ennek ellenére, ahogy elnézem az embereket a villamoson, este hazafelé bandukolva tele a kezük kisebb-nagyobb csomagokkal: számtalan ajándék halad új gazdája felé a nagy karácsonyi készülődésben. Némelyiken látszik, micsoda, más esetben csak tippelni lehet a zacskó vagy a forma alapján. Most akkor kötelességből, megszokásból, illendőségből vagy csak a fogyasztói társadalom nyomására cselekedve történik ez a nagy ajándékozás és fenyőfavásárlás, vagy mégis van a karácsonyban valami?

Én egy élénk kék, állítólag az amerikai hadsereg által is használt vérszállító táskát viszek hazafelé, ami legjobb esetben sem tűnik valami új, felkapott divatos ajándéknak (bár ezzel a színnel és formával lehet, hogy Lego-t rejteget), aminek semmi köze a karácsonyhoz, az időzítés véletlen egybeesés. Csak a várakozás a közös tényező, bár a karácsonyt hosszú évek óta én sem várom igazán, nincs meg az a hangulata, amiért, amitől érdemes lenne. Csak az üres vágyakozás marad mindig a varázslat - a szülőkkel, nagyszülőkkel közös készülődés és a hétköznapinál nyugodtabb, melegebb hangulat - után, ami gyerekként még működött azért.

Ebből a szempontból talán más most, bár ha ennyit (vagy mondjuk harmadoljuk, csak három hónapot) várnék - várnánk közösen - ilyen aktív felkészülésben, szeretetben és kíváncsiságban a karácsonyra is, megadva hozzá a szükséges keretet és a töltetet, biztos, hogy máshogy élnénk meg. A tömegen, rohanáson, idegességen, kötelességen kívül lenne valami, aminek tényleg értelme van.