Megvédeném... De magam sem tudom eldönteni, mi lenne jobb a számára. Elhinni az elején az ígéreteket, és bízni, mosollyal, várakozással telve lenni, vagy egyszerűen tudni az elejétől, hogy egyedül legalább-is-kiszámíthatóbb.

Azt hiszem, választásom nincs is. A kicsik báját elsősorban az adja, hogy alapból bíznak, hisznek és mosolyognak, és még ha várniuk kell, még ha csalódnak is, akkor is felragyog az arcuk, amikor a várva-várt személy végre megjelenik.

Nem akarom, hogy becsapják majd, mint néhányan engem, hogy ott tartson majd ő is: egyedül egyszerűbb? Persze, a szándék mindig megvolt, feltételezem. Néhány éve a pszichológus is ezt nyüstölte belém, bár ma nem tudom, neki miért hinnék.

Megvédeném. Ez is egy szándék. Közben meg ő sokkal okosabb lesz már alapból, mint én, és megtanít, hogyan üvöltsek torkom szakadtából, hogy érvényesítsem a szükségleteim/igényeim/akaratom, akkor is, ha a másik fáradt, vagy netalántán a hét 168 órájából cirka 160 órában fontosabb dolga akadt.