Emlékbe

Ma reggel a gyerekszobából átszűrödő hangokra ébredtem. Hanna köszöntötte nagy örömmel, kedvesen a tesóját annak első születésnapján.

11-12 hónapos

Hogy rohan az idő! Volt persze, amikor cammogott csak, volt jó sok éjszakázás (aminek talán mostanság van vége, cserébe korán kelünk), volt sok aggódás, még egy Hanna féle rajz is, arról, hogy majd mind sírunk Dávid első születésnapján, és akkor, a fejében levő izé miatt aggódva kérdéses volt, örömünkben sírunk-e majd.

Végülis nem sírtunk, csak örültünk, mert olyan kedves gyerek Dávid, aki mostanság csak azért nem mindig olyan jókedvű, mert egyszerre növeszt hat fogat. Saját magát egy felső egyessel lepte meg születésnapjára.

Épp ideje már a fogaknak, mert minden kaját kinéz a szánkból, de kellő mennyiségű fog hiányában még nem igazán élvezi a darabos ételeket.

Egyébként pedig egy lelkes, kedves, szeretnivaló és szeretni tudó kisgyerek, aki most már kézen fogva sétál (ma felmentést kaptunk egy időre a dévényezés alól is, bár lábtartása még mindig chaplines), avagy a nadrágomat húzza le, hogy egy lépést sem tudok tőle tenni, és mindent mutogatva majdhogynem dirigál, hogy mit szeretne. Elég konkrét elképzelései vannak: ez vagy genetikailag kódolt nálunk, vagy volt kiről példát vennie.

11 kg, 75 cm.

Rongyimester.
Kölesgolyóhuszár.
Konyhaszekrénybetyár.

Imádja a társaságot, a zenét, továbbra is kutyamániás, autómániás és mindenkivel barátkozó, nyitott kisfiú, aki mellett unatkozni nem lehet, minden nap mutat valami újat. Ja, és továbbra is cuki.

57-58 hónapos


Hanna mostanában sok minden: szélvész kisasszony, egyben a medence királynője, aki ennyi idő után is imádja az úszást (úgy is mint: az a jó, hogy ha hideg van és nem lehet a Balatonba menni, akkor van az uszoda!), az igazán jó tesó (aki néha az agyamra megy, mert egymás után mindent elvesz Dávidtól, ami a kicsi kezébe kerül), a sokakhoz képest jó evő (aki néha csak desszertet enne), az ügyes nagylány, aki önálló (de aki igényel "minden mást" is, ami a kicsivel történik), akinek nincs kedve síoktatásra menni, de aztán mégis milyen jó volt... Sorolhatnám.

Lassan nem tudok róla mit írni, néha az agyamra megy, máskor meg ő a legkedvesebb, legtündéribb - hogy ez így van-e jól? Nem tudom. Azt tudom, hogy múltkor az AI filmbe belepillantva elég erősen hatott rám, hogy én bizony csupa jóság, csupa szófogadás robot-gyereket nem akarok, igazi gyerek kell nekem, márpedig az igazi gyerek jó eséllyel pont olyan, mint Hanna, és ezt a 4-5 éves kort egyszerűen csak túl kell élni.

Nem mintha nem fejlődött volna rengeteget mostanság, már sokszor elkerülhető a hiszti (mert megérti, hogy van megoldás, vagy elfogadja, amit mondunk neki), nagyon lazán barátkozik ahhoz képest, amilyen régen volt, és mozgásában is sokat ügyesedett... úgyhogy bármennyire is úgy érzem néha, hogy katonás rend kéne itthonra, nem én leszek az, aki rákényszerít mindent, hogy mindenáron letörje a gyerek akaratát, avagy betörje a gyereket és hasonlók, mert bízom benne, hogy idővel kialakul majd szépen minden (másfelől saját bőrömön tapasztalom, hogy miért nem jó dolog, ha szófogadó gyereknek nevelnek).