?@&#!"'*!

Holnap kezdené az új ovit. Ennek örömére az előbb elkezdett folyni az orra.

(Ha az egészséges igazolásért tömegben sorban állás okozta - mert azt persze a betegrendelésen adják, ahol betegek is megfordulnak -, akkor azért, ha a vasárnapi családi összejövetel, vagy ha csak úgy, véletlen jött ki így, akkor meg azért, nekem már mindegy. Amúgy meg örüljek, mert már mióta nem volt beteg. Csak egy műtét volt, meg három afta egymás után sorozatban az elmúlt hónapban, aminek darabja egy-egy hétig tart ki, de az kb. már nem is számít.)

2D és 3D emberkék

Ha már művészet, akkor lejegyzem azt is, hogy ilyen emberkéket rajzol és gyurmázgat mostanság. Általában egész családot.

Művészi megközelítés

Legalábbis egyesek szerint igen kreatív módon fogta fel a lány a kérésemet, mely szerint legyen szíves lefényképezni a pocakomat, avagy engem, avagy legyek rajta a képen (hogy is fogalmazzak).



- Rajta vagyok, sikerült?

- Igen, igen, rajta vagy, sikerült!

Aztán elrohant, hogy hadd fényképezzen mást is. (Többek között az ujjairól sikerült egy igencsak elmosódott makró.) Én meg jót nevettem.

Zajlik

Az elmúlt 1,5 hétben kicsit jobban is a kelleténél (miközben háziőrizetet is tartottunk), de pont azért, hogy pár nap múlva végre nyugi lehessen, legalábbis ebben bízom (ezt ígérik).

Akkor viszont akkora nyugi lesz, hogy még net se lesz a közelben, legfeljebb csak szedjük az almákat a fákról és nézzük, hogy nő a fű, vagy ha még azt sem, akkor csak azért mozdítjuk a kisujjunkat, hogy leparancsoljuk a gyereket a veszélyes helyekről (amúgy hadd szaladgáljon, ha kedden végre meglesz a kontroll és azt mondják, szaladgálhat, mert bármilyen jó gyerek, a háziőrizet nem tesz jót neki).

Ne tudd meg

- Ne sírj, anya, nem halok meg, csak kiveszik az orrmandulámat -, mondta a három és fél éves a zöld lepedős kocsin fekve, a műtő ajtajában.

Ha az előzményeket nézem, nincs min meglepődni. Pár napja nyikkanás nélkül viselte a vérvételt és egyedül ment be EKG-ra, olyan rutinos lett mostanra. Nem mintha büszke lennék erre, inkább találom sajnálatosnak, ahogy azt is, hogy az említett titkos küldetéseink nagy része leginkább orvosokhoz és kórházakba rohangálással telt, bár való igaz, belefért három nap a tengernél is.

Azt pedig hosszan sorolhatnám, miért sírtam. Az odáig vezető, néha kilátástalannak tűnő helyzet miatt - egyáltalán összejön-e, ha ennyit betegeskedik, és ha igen, mikor, mert úgy tűnt, minden orvos augusztusban megy szabadságra és szeptember vége előtt esélyünk sincs műtétre, ami a pocakom és a szeptemberi ovikezdés miatt nem igazán volt mindegy. Foghatnám a terhességi hormonokra, vagy arra, hogy reggeli műtét helyett délutáni sikeredett a kórházi személyzet egy tagjának feledékenysége miatt, és bizony mindenkinek hosszú volt étlen-szomjan a várakozás. Mondhatnám azt is, akkor úgy éreztem, mindent megtettem, amit tudtam, a többi már - sajnos vagy sem - nem rajtam múlik. Az sem, hogyan sikerül majd az altatás és maga a műtét, vagy hogy tényleg igaza volt-e a sok orvosnak abban, szükséges volt. Foghatnám még sok egyéb másra, de szerintem önmagában bőven elég ott állni és várakozni a műtő ajtajában, anyaként.

43 hónapos

Most csak egy képre futja. Titkos küldetéseken vagyunk. Pszt.