Ne tudd meg

- Ne sírj, anya, nem halok meg, csak kiveszik az orrmandulámat -, mondta a három és fél éves a zöld lepedős kocsin fekve, a műtő ajtajában.

Ha az előzményeket nézem, nincs min meglepődni. Pár napja nyikkanás nélkül viselte a vérvételt és egyedül ment be EKG-ra, olyan rutinos lett mostanra. Nem mintha büszke lennék erre, inkább találom sajnálatosnak, ahogy azt is, hogy az említett titkos küldetéseink nagy része leginkább orvosokhoz és kórházakba rohangálással telt, bár való igaz, belefért három nap a tengernél is.

Azt pedig hosszan sorolhatnám, miért sírtam. Az odáig vezető, néha kilátástalannak tűnő helyzet miatt - egyáltalán összejön-e, ha ennyit betegeskedik, és ha igen, mikor, mert úgy tűnt, minden orvos augusztusban megy szabadságra és szeptember vége előtt esélyünk sincs műtétre, ami a pocakom és a szeptemberi ovikezdés miatt nem igazán volt mindegy. Foghatnám a terhességi hormonokra, vagy arra, hogy reggeli műtét helyett délutáni sikeredett a kórházi személyzet egy tagjának feledékenysége miatt, és bizony mindenkinek hosszú volt étlen-szomjan a várakozás. Mondhatnám azt is, akkor úgy éreztem, mindent megtettem, amit tudtam, a többi már - sajnos vagy sem - nem rajtam múlik. Az sem, hogyan sikerül majd az altatás és maga a műtét, vagy hogy tényleg igaza volt-e a sok orvosnak abban, szükséges volt. Foghatnám még sok egyéb másra, de szerintem önmagában bőven elég ott állni és várakozni a műtő ajtajában, anyaként.