34/40

A szeretet nevében Bosszankodom. Okkal, vagy ok nélkül, mindegy is, csak a megoldást nem találom már jó ideje, és az még jobban bosszant most, hogy még jobbat akar nekem.

Történt, történik ugyanis, hogy anyám jót akar.

Pedig én már a puszta gondolat felmerülésekor elutasítottam és elleneztem (határozottan) a hálóinget, amelyből aztán persze ennek ellenére több is lett, és amit még sok egyéb jóakarat követett. A hálóing, ami szerinte oly nélkülözhetetlen, amit lehet, hogy mégis muszáj lesz felvennem, és ami egész biztos, hogy hozzájárul majd a szülés utáni depressziómhoz (de azt is ki merném jelenteni, már most, hogy eleve az okozza majd).

A racionális oldalát nézve mindennek, azon túl, hogy tényleg semmi szükségem nincs a hálóingre, se most, se a jajj-túl-meleg-lesz kórházi szobában fekve, se a jajj-túl-hideg-lesz kórházi folyosón sétálva (és ezt konkrétan közöltem is, nem is egyszer, nem is tízszer), azt végképp nem értem, miért vesz a 164 cm magasságomhoz és a pocakkal együtt se (még) 60 kilómhoz olyan t-vonalú, ráadásul M-es és L-es méretet, aminek a vállvarrása a könyökömnél van. (Lehet, hogy ez túlzás, bevallom, nem néztem meg alaposabban, mert a hideg futkosott a hátamon, amikor felpróbáltam, akkor is, amikor kimostam, majd kiteregettem, és végül kivasaltam. Talán kígyók és egyéb csúszómászók váltanak ki emberekből efféle érzéseket.) Azt már szinte felesleges is mondani, hogy azt sem értem, miért sárgát vett, amikor azt a színt soha semmilyen formában nem szerettem.

A dolog érzelmi oldalát tekintve, enyhén szólva nem látom át, hogy ha jót akar, akkor miért nem onnan közelíti meg a dolgot, hogy nekem mi lehet jó. Persze, a saját kis világában él, a saját kis dolgaival, és nem lát tovább az orránál, mondhatnánk, és mondhatnánk még azt is, hogy nem várható el, hogy sok-sok év után megváltozzon.

De miért kell nekem ezt elviselnem, sőt, elszenvednem, sőt, az ő szenvedő, mártír arcát nézve és a pityergő hangját hallgatva egyáltalán ezzel foglalkoznom? Nyilvánvaló, hogy ezen a ponton én hibázok el valamit - túl komolyan veszem. Egyszerűen foghatnám és kidobhatnám, jótékony célra odaadhatnám (kell bárkinek?), a szekrény aljába suvaszthatnám, vagy apró cafatokra szabdalhatnám mindkét csodás, nagyobbnál nagyobb (értsd: jól hasznosítható) darabot (meg a tavaly januárban kapott köntöst is hozzácsaphatnám - az szerinte most úgysem illik a kórházba, világos kéne -, vegyítve a nyáron kapott kovászos uborkával, amit soha életemben ki nem állhattam, de most terhesen biztos megkívántam), és mégse.

Mert az nem megoldás arra a problémára, ami mindezek mögött rejlik. Bosszankodom, és csatát fogok vívni a saját békém (meg a gyerekem) ügyében, miközben az jár a fejemben, hogy olyan ez (részéről), mint háborút indítani vagy ellentéteket szítani a vallás és főként a szeretet nevében - de erre már gondolni sem merek, hiszen azokra a helyzetekre már sokaknak és igen régóta nem sikerül megoldást találniuk.

Nekem pedig megoldás kell, hatékony, gyors, erőszakmentes. Eddig a legjobb tanács az volt, használjam a saját módszereit ellene, hadd tapasztalja meg a saját bőrén, milyen az. Le-, illetve megfordítva a dolgot: vegyek neki pl. tangabugyit karácsonyra.

Most már csak azt kéne kitalálni, milyen helyzetben kellene kötelező (vagy általam kizsarolt) módon viselnie azt idegenek szeme láttára.

Ráadásul kérdéses az is, hogy mindezt elvonatkoztatva átérezné-e azt is, milyen az, amikor megkérdezi, mit főzzön, és én arra válaszolok (számára egyszerűt, kedvezőt választva), majd ő javasol mást (amit én nem szeretek, de ami számára gondolom még egyszerűbb, kedvezőbb), majd én kérem, hogy akkor legalább valami zöldség legyen hozzá, akkor kénytelen vagyok mégis beérni rizibizivel. Mert szerinte az zöldség. Egyébként otthon úgyis annyi zöldséget eszem, amennyit akarok.

Otthon. ("Otthon vagy már?" - kérdezi délután ötkor a telefonban, péntek délután persze inkább háromkor.) Otthon szülni megoldás lenne. Akkor ez az egész hálóing kérdéskör fel se merült volna - se túl meleg kórházi szoba, se túl hideg kórházi folyosó, se a konvencióknak nem kéne megfelelnem. Igaz, akkor biztos jönnének egyéb félelmek és jót akarások... kérdés, beengedem-e ezeket az otthonomba, és ha nem, hogyan?

Trükkös

Igaz, hogy alapvetően a havazás meg az "állapotom" miatt (illetve mert már volt több negatív tapasztalat és azért is, mert nincs olyan közel) telefonáltam oda, hiszen egyébként eleve tájékozódtam. A webhelyük elég korrektnek tűnik, az ügyfélfogadási idő is rögtön a kezdőlapon fel van tüntetve... a lényeg, hogy hiába áll ott nagybetűkkel, hogy

Okmányiroda ügyfélfogadási rendje:

Hétfő : 8 - 17.30 óráig
Kedd: 8 - 12.00 óráig
Szerda: 8 - 16.30 óráig
Csütörtök: 8 - 12.00 óráig
Péntek: 8 - 12.30 óráig.

azt csak a bennfentes telefonos nénitől tudhatom meg, hogy ma ne menjek feleslegesen, mert nincsenek nyitva "ott a másodikon".

Ezek szerint az ügyfélfogadási rend a második emeletre nem vonatkozik, avagy 4 óra ügyfélfogadás miatt csütörtökön (és kedden?) nem érdemes kinyitni?

Holnap újra megpróbálom, első lépésként persze telefonon. (Nem tudom eldönteni, pénteken 4,5 órára kinyitnak-e, vagy hogy egyáltalán ér-e valamit a fenti nyitvatartási rend...)

Dac, düh, dementia? Mi kellhet ahhoz, hogy valaki úgy kb. ötven évesen a piros lámpánál menjen át az úton, miközben távolról már dudálnak rá, ő meg alig vonszolja magát, mert valószínűleg fáj a lába, de meg se próbál odébb húzódni, hogy nehogy elcsapják?

kiscsaj-on-the-move

Kismamás

Gyűlik otthon a sok pasztellszínű (és a biztonság kedvéért fehér) nyuszifüles, mókusos, macis, egeres, sünis, zebrás, méhecskés, vízilovas, zsiráfos, szivecskés meg virágos ez meg az. Én vagyok ebben az állatkertben a vakegér, mert ezen kívül mást szinte nem is látok. Kismamabetegség: amiben nem szerepel baba, az lassan nem is érdekel.

Még szerencse, hogy a munka meg a háztartás rutinból megy. Már amennyire. Inkább nem firtatom. :)

(Valahogy a kispapákra is kéne hatnia valamiféle hormonnak, hogy lelkesebben tudjanak reagálni a sok kis micsodára, ami között lehet, igen, lehet, hogy van vagy lesz felesleges...*)

Ősz Lassan vége is, úgy tűnik, mert ma már téli hideg csípte a fülemet, de valahogy mégis most reggel volt először olyan igazi ősz érzésem, ahogy kavarogtak a falevelek a szélben, és sárgás-pirosas színeikkel szőnyeget alkottak a félig vizes, félig száraz utcán.

Megállhattunk volna, szedhettünk volna falevelet, de majd jövőre.

A lehetőségek határtalanok

Az egy dolog, hogy hónapok óta nem sikerül zöld ágra vergődnöm a számítógép-barebone-laptop kérdést illetően, de hogy most még a babakocsi kiválasztása is gondot okozzon!

Az a másik dolog, hogy elsőre (másodikra és sokadikra is) úgy tűnik, külön alapot kéne létrehozni ahhoz, hogy egy igazán jó babakocsit vegyünk, de azzal mit kezdjek, hogy előre igazán nem tudhatom, zsákbamacska-kiccsaj vajon majd mit fog szeretni? Hason fekve nézelődne majd, és egyébként csak ordít...?! Ezerrel figyelem, hogy mit morzézik, miközben én a netet böngészem, de ez nem (sem) segít.

Vegyek egy hordozókendőt, bugyoláljam be, számítógép helyett meg fogjak végre tollat a kezembe, úgyis olyan régen írtam már pár sornál többet kézzel?!

Egyébként meg ez is egyre megy, bárhogy megleszünk majd. Aztán meg mit nekem számítógép-barebone-laptop. Költsem azt az alapot babakocsira.

ehh...

- Három sajtos kiflit kérek.
- 81 forint lesz.
- "1" a vége?
- Mindennek egy a vége.

Az egyenjogúságról

Az apasági nyilatkozathoz a férfi részéről szükséges a személyes jelenlét, illetve egy darab személyi igazolvány.

A nő részéről szükséges a jelenlét, a személyi igazolvány, igazolás a nőgyógyásztól a gyermek várható születési dátumáról, illetve még egy külön igazolás az okmányirodából arról, hogy az adott hölgy hajadon-e, vagy netalántán elvált (ez utóbbi esetben természetesen a bírói végzés is szükséges, és az se mindegy, hogy a válás mikor történt).

Azon kívül, hogy egy 7-8 hónapos terhes nőnek biztos nagyon sok kedve van ilyen helyeken sorban állni (főként, ha még dolgozik is), nem mondok semmit.

A jog úgyis szinte üvölti: Férfiak! Szórjátok magotokat szerteszét! A nők meg majd elintézik a többit valahogy.

30/40

A nevelés kezdete... De legalább nem mondhatom, hogy nem volt hatékony.

A hosszú hétvégén jó sokat mászkáltunk a kiscsajjal. Igazi lányos program volt. Voltunk a városban reggelizni a barátnőkkel, aztán vásárolni, másnap meg kiállításon, hogy adjunk a kultúrának is, majd utána barátnős ebéden és cukrászdában, majd ismét vásárolni, csak hogy egy újabb napra virradva folytathassuk még több vásárlással és egy kis mozizással.

Mondhatni belejött. Ma kiugrottam pár percre, hogy beugorjak egy-két helyre megnézni, van-e valami A-vonalú, dinnyelopó kabát. Visszatértünk három új rucival. Egyik kisebb, pihe-puhább és rózsaszínebb, mint a másik. Naná, hogy nem az enyém egyik sem.