A szeretet nevében Bosszankodom. Okkal, vagy ok nélkül, mindegy is, csak a megoldást nem találom már jó ideje, és az még jobban bosszant most, hogy még jobbat akar nekem.
Történt, történik ugyanis, hogy anyám jót akar.
Pedig én már a puszta gondolat felmerülésekor elutasítottam és elleneztem (határozottan) a hálóinget, amelyből aztán persze ennek ellenére több is lett, és amit még sok egyéb jóakarat követett. A hálóing, ami szerinte oly nélkülözhetetlen, amit lehet, hogy mégis muszáj lesz felvennem, és ami egész biztos, hogy hozzájárul majd a szülés utáni depressziómhoz (de azt is ki merném jelenteni, már most, hogy eleve az okozza majd).
A racionális oldalát nézve mindennek, azon túl, hogy tényleg semmi szükségem nincs a hálóingre, se most, se a jajj-túl-meleg-lesz kórházi szobában fekve, se a jajj-túl-hideg-lesz kórházi folyosón sétálva (és ezt konkrétan közöltem is, nem is egyszer, nem is tízszer), azt végképp nem értem, miért vesz a 164 cm magasságomhoz és a pocakkal együtt se (még) 60 kilómhoz olyan t-vonalú, ráadásul M-es és L-es méretet, aminek a vállvarrása a könyökömnél van. (Lehet, hogy ez túlzás, bevallom, nem néztem meg alaposabban, mert a hideg futkosott a hátamon, amikor felpróbáltam, akkor is, amikor kimostam, majd kiteregettem, és végül kivasaltam. Talán kígyók és egyéb csúszómászók váltanak ki emberekből efféle érzéseket.) Azt már szinte felesleges is mondani, hogy azt sem értem, miért sárgát vett, amikor azt a színt soha semmilyen formában nem szerettem.
A dolog érzelmi oldalát tekintve, enyhén szólva nem látom át, hogy ha jót akar, akkor miért nem onnan közelíti meg a dolgot, hogy nekem mi lehet jó. Persze, a saját kis világában él, a saját kis dolgaival, és nem lát tovább az orránál, mondhatnánk, és mondhatnánk még azt is, hogy nem várható el, hogy sok-sok év után megváltozzon.
De miért kell nekem ezt elviselnem, sőt, elszenvednem, sőt, az ő szenvedő, mártír arcát nézve és a pityergő hangját hallgatva egyáltalán ezzel foglalkoznom? Nyilvánvaló, hogy ezen a ponton én hibázok el valamit - túl komolyan veszem. Egyszerűen foghatnám és kidobhatnám, jótékony célra odaadhatnám (kell bárkinek?), a szekrény aljába suvaszthatnám, vagy apró cafatokra szabdalhatnám mindkét csodás, nagyobbnál nagyobb (értsd: jól hasznosítható) darabot (meg a tavaly januárban kapott köntöst is hozzácsaphatnám - az szerinte most úgysem illik a kórházba, világos kéne -, vegyítve a nyáron kapott kovászos uborkával, amit soha életemben ki nem állhattam, de most terhesen biztos megkívántam), és mégse.
Mert az nem megoldás arra a problémára, ami mindezek mögött rejlik. Bosszankodom, és csatát fogok vívni a saját békém (meg a gyerekem) ügyében, miközben az jár a fejemben, hogy olyan ez (részéről), mint háborút indítani vagy ellentéteket szítani a vallás és főként a szeretet nevében - de erre már gondolni sem merek, hiszen azokra a helyzetekre már sokaknak és igen régóta nem sikerül megoldást találniuk.
Nekem pedig megoldás kell, hatékony, gyors, erőszakmentes. Eddig a legjobb tanács az volt, használjam a saját módszereit ellene, hadd tapasztalja meg a saját bőrén, milyen az. Le-, illetve megfordítva a dolgot: vegyek neki pl. tangabugyit karácsonyra.
Most már csak azt kéne kitalálni, milyen helyzetben kellene kötelező (vagy általam kizsarolt) módon viselnie azt idegenek szeme láttára.
Ráadásul kérdéses az is, hogy mindezt elvonatkoztatva átérezné-e azt is, milyen az, amikor megkérdezi, mit főzzön, és én arra válaszolok (számára egyszerűt, kedvezőt választva), majd ő javasol mást (amit én nem szeretek, de ami számára gondolom még egyszerűbb, kedvezőbb), majd én kérem, hogy akkor legalább valami zöldség legyen hozzá, akkor kénytelen vagyok mégis beérni rizibizivel. Mert szerinte az zöldség. Egyébként otthon úgyis annyi zöldséget eszem, amennyit akarok.
Otthon. ("Otthon vagy már?" - kérdezi délután ötkor a telefonban, péntek délután persze inkább háromkor.) Otthon szülni megoldás lenne. Akkor ez az egész hálóing kérdéskör fel se merült volna - se túl meleg kórházi szoba, se túl hideg kórházi folyosó, se a konvencióknak nem kéne megfelelnem. Igaz, akkor biztos jönnének egyéb félelmek és jót akarások... kérdés, beengedem-e ezeket az otthonomba, és ha nem, hogyan?
Történt, történik ugyanis, hogy anyám jót akar.
Pedig én már a puszta gondolat felmerülésekor elutasítottam és elleneztem (határozottan) a hálóinget, amelyből aztán persze ennek ellenére több is lett, és amit még sok egyéb jóakarat követett. A hálóing, ami szerinte oly nélkülözhetetlen, amit lehet, hogy mégis muszáj lesz felvennem, és ami egész biztos, hogy hozzájárul majd a szülés utáni depressziómhoz (de azt is ki merném jelenteni, már most, hogy eleve az okozza majd).
A racionális oldalát nézve mindennek, azon túl, hogy tényleg semmi szükségem nincs a hálóingre, se most, se a jajj-túl-meleg-lesz kórházi szobában fekve, se a jajj-túl-hideg-lesz kórházi folyosón sétálva (és ezt konkrétan közöltem is, nem is egyszer, nem is tízszer), azt végképp nem értem, miért vesz a 164 cm magasságomhoz és a pocakkal együtt se (még) 60 kilómhoz olyan t-vonalú, ráadásul M-es és L-es méretet, aminek a vállvarrása a könyökömnél van. (Lehet, hogy ez túlzás, bevallom, nem néztem meg alaposabban, mert a hideg futkosott a hátamon, amikor felpróbáltam, akkor is, amikor kimostam, majd kiteregettem, és végül kivasaltam. Talán kígyók és egyéb csúszómászók váltanak ki emberekből efféle érzéseket.) Azt már szinte felesleges is mondani, hogy azt sem értem, miért sárgát vett, amikor azt a színt soha semmilyen formában nem szerettem.
A dolog érzelmi oldalát tekintve, enyhén szólva nem látom át, hogy ha jót akar, akkor miért nem onnan közelíti meg a dolgot, hogy nekem mi lehet jó. Persze, a saját kis világában él, a saját kis dolgaival, és nem lát tovább az orránál, mondhatnánk, és mondhatnánk még azt is, hogy nem várható el, hogy sok-sok év után megváltozzon.
De miért kell nekem ezt elviselnem, sőt, elszenvednem, sőt, az ő szenvedő, mártír arcát nézve és a pityergő hangját hallgatva egyáltalán ezzel foglalkoznom? Nyilvánvaló, hogy ezen a ponton én hibázok el valamit - túl komolyan veszem. Egyszerűen foghatnám és kidobhatnám, jótékony célra odaadhatnám (kell bárkinek?), a szekrény aljába suvaszthatnám, vagy apró cafatokra szabdalhatnám mindkét csodás, nagyobbnál nagyobb (értsd: jól hasznosítható) darabot (meg a tavaly januárban kapott köntöst is hozzácsaphatnám - az szerinte most úgysem illik a kórházba, világos kéne -, vegyítve a nyáron kapott kovászos uborkával, amit soha életemben ki nem állhattam, de most terhesen biztos megkívántam), és mégse.
Mert az nem megoldás arra a problémára, ami mindezek mögött rejlik. Bosszankodom, és csatát fogok vívni a saját békém (meg a gyerekem) ügyében, miközben az jár a fejemben, hogy olyan ez (részéről), mint háborút indítani vagy ellentéteket szítani a vallás és főként a szeretet nevében - de erre már gondolni sem merek, hiszen azokra a helyzetekre már sokaknak és igen régóta nem sikerül megoldást találniuk.
Nekem pedig megoldás kell, hatékony, gyors, erőszakmentes. Eddig a legjobb tanács az volt, használjam a saját módszereit ellene, hadd tapasztalja meg a saját bőrén, milyen az. Le-, illetve megfordítva a dolgot: vegyek neki pl. tangabugyit karácsonyra.
Most már csak azt kéne kitalálni, milyen helyzetben kellene kötelező (vagy általam kizsarolt) módon viselnie azt idegenek szeme láttára.
Ráadásul kérdéses az is, hogy mindezt elvonatkoztatva átérezné-e azt is, milyen az, amikor megkérdezi, mit főzzön, és én arra válaszolok (számára egyszerűt, kedvezőt választva), majd ő javasol mást (amit én nem szeretek, de ami számára gondolom még egyszerűbb, kedvezőbb), majd én kérem, hogy akkor legalább valami zöldség legyen hozzá, akkor kénytelen vagyok mégis beérni rizibizivel. Mert szerinte az zöldség. Egyébként otthon úgyis annyi zöldséget eszem, amennyit akarok.
Otthon. ("Otthon vagy már?" - kérdezi délután ötkor a telefonban, péntek délután persze inkább háromkor.) Otthon szülni megoldás lenne. Akkor ez az egész hálóing kérdéskör fel se merült volna - se túl meleg kórházi szoba, se túl hideg kórházi folyosó, se a konvencióknak nem kéne megfelelnem. Igaz, akkor biztos jönnének egyéb félelmek és jót akarások... kérdés, beengedem-e ezeket az otthonomba, és ha nem, hogyan?
0 Comments:
Post a Comment
<< Home