Kritika "Szöveg gépelést vállalok", áll az A/5-ös lapon, kézzel, tintával írva, ráadásul helytelenül. Észreveszem, mert. Aztán alapszintű angol helyesírási tanácsokat kell adnom a kollégának, kevéssé releváns kérdésekben (főként ha azt vesszük, hogy csak egy e-mailt ír éppen, nem a tényleges munkájához kell). Persze rosszul aludtam, türelmetlenebb vagyok, és bosszant az is, hogy bebizonyosodni látszik, itt a munkahelyen tényleg nem számít, hogy mi a véleményem, az esetleges igényem meg a tudásom. Kritizálom magam is, mert miért is bíztam benne, hogy máshogy lenne? Félévente átgondolom, hogy mekkora kompromisszumra vagyok képes, aztán meg minden megy tovább a szokásos kerékvágásban. Ideje lenne már, hogy valami kényszerítsen, hogy kilépjek belőle, ha máshogy nem megy.

"Sok idő és sok magános óra tanít meg reá, hogy örökké erről van szó, férfi és nő, barátok, világi kapcsolatok, minden ezen múlik: ezen a másféleségen, mely két pártra szakítja az emberiséget. Néha már azt hiszem, csak ez a két párt van a világon, s mindenféle változata ennek a másféleségnek, az osztálykülönbségek, a világnézeti, hatalmi árnyalatok, mindez csak e másféleségből következik. S mint ahogy csak az egyféle vércsoporthoz tartozó emberek tudnak egymásnak a veszély pillanataiban segíteni, mikor vérüket adják embertársuknak, kinek rokon a vérképlete, úgy a lélek is akkor tud csak segíteni egy másik léleknek, ha nem „másféle”, ha szemlélete, meggyőződésnél is titkosabb valósága hasonló.." (Márai: A gyertyák csonkig égnek)



Ismét meg kellett keresnem ezt az idézetet. Persze ott csúszik el a dolog általában, hogy az ember "meggyőződésnél is titkosabb valósága" sokszor önmaga számára is titkos - önmaga által sem ismert.

Levitáció Gomolyognak felfelé, ha nem fúj épp a szél. Ha fúj, akkor haladnak az utcán a bérházak alagútja között, nagy a forgalom, mint egy sci-fi film zsúfolt városi légi útjain. Némelyik jobbra fordul itt az ablak alatt, mások meg balra, és még a legkisebb résen is betalálnak a szobába.

Akik élnek azok délnek mennek Olyan volt Villányba menni, mint Írországban Kinsale-be. A táj hasonlósága (most, amikor még itt is csupa zöld), az út kanyargóssága, és főként az érzet, hogy az ország déli szélére megyünk, bár hiányzott a kép, hogy vége a földnek, és nincs tovább. Ráadásul Írország délnyugati része sokkal izgalmasabb - persze ott a tenger, a tengerpart - , és az északra elcsúsztatott mediterrán parton nehéz túltenni. Kevés az olyan hely, ahova érdemes visszamenni, mert ha nem is ugyanazt, azért mégis meglehetősen sokat ad. Villány azért megér még egy-két látogatást, van ott épp elég pince...

Monoton Az egész hazafelé utazás, mindenki a földalattiban, mintha valami fura ritmusra mozgott volna, a saját monoton ritmusára. Még az ismerős arcok is, a tizenhárom éves lány, aki kedves ugyan, de nem tudja, hány éves lehet vagy melyik évben született az anyja, még ő is mint egy őrült, ritmusra rángatja jobbra és balra a fejét, mintha a copfját akarná egy hirtelen mozdulattal ellökni, de százszor. Mintha valami ritmikus meditáció lenne, mindenkiben, még ez a közelben álló kövér férfi az igénytelen ruházatával, ő is előre-hátra lépked a furán lekerekített orrú, régies műbőr cipőjében. Csak én ülök szinte mozdulatlanul.

Tegnap még jobb volt. Az első esős nap még szép, a hihetetlen, esti sötétséget hozó felleggel és a hirtelen zuhéval, ami hazafelé az utolsó utcasarkon kapott el, és úgy borított be mindent, mint engem mostanában az álom. Természetes. Meg van ez a kényszerű lenyugvás: jó is, meg nem is. Egyelőre még irigykedve nézek másokat, akik körül sok minden történik. Körülöttem, konkrétan, alig történik valami. Most ez van. Mondhatjuk, hogy másra koncentrálok.

írisz

Toporgás Türelmesnek lenni, akár csak néhány napig is, hogy kiderüljön, amit aligha befolyásolhatok, de közben mégsem mindegy, hogy mit teszek. Megint itt, még mindig itt, még meddig?

A time to rend and a time to sew, a time to keep silence and a time to speak.