Monoton Az egész hazafelé utazás, mindenki a földalattiban, mintha valami fura ritmusra mozgott volna, a saját monoton ritmusára. Még az ismerős arcok is, a tizenhárom éves lány, aki kedves ugyan, de nem tudja, hány éves lehet vagy melyik évben született az anyja, még ő is mint egy őrült, ritmusra rángatja jobbra és balra a fejét, mintha a copfját akarná egy hirtelen mozdulattal ellökni, de százszor. Mintha valami ritmikus meditáció lenne, mindenkiben, még ez a közelben álló kövér férfi az igénytelen ruházatával, ő is előre-hátra lépked a furán lekerekített orrú, régies műbőr cipőjében. Csak én ülök szinte mozdulatlanul.

Tegnap még jobb volt. Az első esős nap még szép, a hihetetlen, esti sötétséget hozó felleggel és a hirtelen zuhéval, ami hazafelé az utolsó utcasarkon kapott el, és úgy borított be mindent, mint engem mostanában az álom. Természetes. Meg van ez a kényszerű lenyugvás: jó is, meg nem is. Egyelőre még irigykedve nézek másokat, akik körül sok minden történik. Körülöttem, konkrétan, alig történik valami. Most ez van. Mondhatjuk, hogy másra koncentrálok.