Szerda reggel óta volt már Hanna hányós, aztán voltam én hányós és a gyerekhez képest háromszor olyan vacakul, majd mire szombatra összekaptam magam és félig a lakást is, Dávid kezdte.

Szerda reggel óta telefonáltam legalább nyolc orvossal plusz a védőnővel, anyatigrisként megjártam egy gyerekrendelőt, ahova nem is tartozunk, egy ügyeletet, ahol több rossz tanácsot is kaptam, és párszor a patikát - egyszer feleslegesen, mert a kórház ambulanciájának kollégája nem szólt, hogy Daedalonettát csak receptre adnak, viszont javasolta, hogy vegyek.

Szerda reggel óta lement több mint tíz mosás, kétszer Hanna összes ágyneműje is mosva lett, de cserébe főzni nem nagyon kellett, csak gyereket ötpercenként itatni, egyszer nappal, egyszer az éjszakába bele.

Szerda reggel óta megbolondultam volna anyukám segítsége nélkül, arról nem is beszélve, amikor felkelni se tudtam, csak szoptatni szedtem össze magam annyira, amennyire tényleg kellett.

Szerda reggel óta két éjszaka nem aludtam, egyébként meg a szokásosnál is kevesebbet, de még élek, csak még furábbakat álmodom.

Szerda reggel óta megtört a hitem, hogy az anyatej megvédi a kicsit, de azért újra tejet szaporítok, mert a múltkor már olyan jól ment minden.

Szerda reggel óta most először van kicsit csend napközben, hogy Dávid aludhasson egy jót, én pedig leülhessek ide a gép elé.

Mondtam már, hogy én szeretem a kalandoktól mentes, sima hétköznapokat? Jöhetne most belőle néhány, mert így úgy tűnik, csak panaszkodni tudok.