Folyt. köv.

Kinek van olyan gyereke, aki hazafelé jövet azon kezd hisztizni, hogy nem tudunk oda parkolni, ahova általában szoktunk? (Vártunk bő 15 percet ordítás közepette, mire jöttek és elálltak a méltóságos helyünkről. Végülis elég nagy szerencsénk volt.)

Kinek van olyan gyereke, aki ugyanezen nap délutánján, miután hisztizett egy sort azért, hogy el sem akar indulni, hazafelé jövet elkezd ordítani, hogy nem jön fel, majd 10 perccel később a lépcső aljában azzal folytatja a műsort, hogy mégis feljön, de csak ha cumit varázsolok elő ott abban a minutumban, ami persze nincs, így ordít még 20 percet (hogy már a fél utca kinéz az ablakon), mire ellenállás közepette nagy nehezen felcipelem, ahol ordít további 15 percet azért, hogy ő vissza akar menni, majd azért ordít, hogy én menjek el, majd amikor már kínomban eljátszom, hogy elmegyek, akkor azért ordít.

És akkor a reggeli "nem-akarok-oviba-menni" műsort nem is említettem, az igen könnyed ehhez képest, az oviban nem is szokta előadni, csak nekem. Az esti "nem-akarok-fürdeni-nem-akarok-aludni" című pedig már annyira megszokott - vagy addigra már olyan fásult vagyok -, hogy említést sem érdemel.