Cirkuszolunk

Az úgy volt, hogy apa-párom gondolt egyet és vett jegyeket a cirkuszba, legyen nekünk jó. Én is mondtam, hogy jó, csak ne az első sorok valamelyikében üljünk, mert emlékszem, a testvérem eléggé megszeppent kiskorában a bohóctól. Ettől eltekintve tényleg úgy gondoltam, sima ügy lesz.

Elindultunk, de nem ám cirkuszba. Hanna cirkuszról hallani sem akart, mentünk hát földalattival a Városligetbe, színházba. Nem mintha a színházról többet tudna, mint a cirkuszról, de ezt a kifejezést legalább elfogadta.

Nagy nehezen becsábítottuk az épületbe, ami nem tetszett neki. Először azért, mert büdös volt, majd pedig azért, mert a konferanszié túl hangosan vagy túl váratlanul mondta be, hogy az előadás tíz perc múlva kezdődik. Az így elég hosszúra sikerült tíz percen át közös erővel sikerült rábeszélni a lányunkat arra, hogy legalább kezdésig maradjunk, aztán eldöntheti, tetszik-e neki, és ha mégsem, hazamegyünk. Már csak azért is, mert ha ennyi gyerek várja nagy izgalommal, lehet, hogy mégsem lesz ez olyan iszonyatosan rossz.

Szerintem kizárólag a perecnek köszönhető, hogy maradtunk kezdésig. Az első részt végig is néztük, mert a műsorszámok igenis tetszettek Hannának: akkor tátott szájjal bámult, integetett, nagyokat tapsolt és hangosan kiabált, hogy "éljen! éljen!". Csak amikor a konferanszié megjelent, akkor kezdett azonnal ordítani hogy "ez nem jó! menjünk haza! most azonnal!" Az sem segített, ha befogtam a fülét.

A szünet után a lány már nem volt hajlandó visszamenni a nézőtérre. Nem hatott sem a jegyszedő nénik kedves unszolása, sem az, hogy tigrisek következnek. Én akkorra már annyira sajnáltam az első részben látott lovakat, hogy a tigriseket nem is akartam megnézni. Elindultunk hát haza.

Ilyen volt a mi első cirkuszolásunk. Kicsit rövid. Kicsit csinnadrattás. Kicsit drámai.