Szingapúr. Nem az én városom, meleg is, zsúfolt is, a vásárlás pedig olyannyira soha nem érdekelt, hogy az Orchard Road elvarázsolt volna. A kínai negyed viszont jó volt, bár alapvetően elég rohanós két napunk volt és Hanna sem nagyon akart gyalogolni, még a tényleg nagyon szép és érdekes állatkertben sem (persze az ausztráliai állatokat nem hagyhattuk ki, pedig mi felnőtt fejjel úgy gondoltuk, hogy most az egyszer talán egyikünknek sem lenne akkora hiányérzete, ha csupán elsétálnánk mellette).

Budapest. Azaz itthon, pontosabban otthon, mert azért mégis. Ez Hannán is érződik: igen rövid idő alatt a lakás közepére hurcolta a régen látott kedvenc játékai nagy részét. Az utazós cuccaink elpakolva, csak a mosnivaló áll hegyekben. A hazafelé út sem volt vészes, bár most az első 2,5 óra volt húzós, nem az utolsó, mint odafelé, mert úgy volt, hogy a járatunkat halasztották, ami miatt lekéstük volna a csatlakozást, és mindkét helyen igen nyűgös jó pár órát tölthettünk volna el, ha nem szuszakoltak volna fel minket egy másik, az eredeti járatunknál még kicsit korábban is induló gépre. Hanna mindkét gépen azonnal bevágta a szunyát, amit egy kedves légiutaskísérő fickó úgy kommentált a többi négy-öt gyerek sírása közepette: Good, one down. Only a few more to go. Tényleg kedves volt ám, még Hanna rémálmos üvöltését is orvosolta, és nem jégkockákkal teli poharat borított a fejére.

Most pedig szépen pótolni fogom az olvasást is, mert arra nem jutott időm az elmúlt 6 hét alatt, csak előtte bevásárlás és kiáztatom a gyermeket egy teli kád, illatos-habos vízben, mert az a sanda gyanúm, hogy azért nem lett beteg az utazás alatt egyszer sem, mert annyi koszt megevett.