Türelem

Vannak pillanatok, amikor több türelem kéne. Például hajnali 1 és 4 között. De leginkább akkor, amikor séta, játszóterezés, kirándulás, mások látogatása vagy intézkedés (illetve ezek bármilyen típusú kombinációja) után mennénk fel a harmadikra, csigalépésben.

Addigra ugyanis már végigtürelmeskedtem az utcán nézelődést, elviseltem, hogy a boltban zizi volt, a hintába hatszor kellett betenni, bár összességében csak három percet hintázott, útközben én nem ettem-ittam-pisiltem, és egyébként is, alig várom, hogy végre hazaérjünk, mert úgyis van valami teendő otthon. Ehelyett pedig ácsorgok a lépcsőn, kezemben, vállamon tömött szatyor, várom, hogy Hanna eldöntse, négykézláb szeretne mászni, a korlátba kapaszkodik vagy a kezem fogja, majd lépjen is egyet, illetve legalább hajlandóságot mutasson a haladásra, netalántán felvehessem és őt is felcipelhessem. Mindezt persze hosszas rábeszélés eredményeként.

Ma a második cipekedős, csigalépéses körnél úgy döntöttem, leülök, és kivárom. Amikor mindketten leültünk, már láttam, hogy ez mégsem volt annyira jó döntés. A helyzetet egy picit sem tette fényesebbé az, hogy már sötétedett kint, így ugrálhattam percenként villanyt kapcsolni.

Hanna ezzel szemben rettentő jól szórakozott. Tetszett neki, hogy anya leül és felugrál, továbbá kipakolta a szatyrot, bekopogott (volna) másokhoz és csak mondta a magáét. Már nem emlékszem, végül hogy jutottunk mégis fel a lakásba, de minden jel arra mutat, hogy valahogy ma is hazakeveredtünk. Azt viszont tapasztalatból állíthatom, hogy közben a lépcsőházban fellelhető összes csavart megvizsgáltuk és nevén neveztük.