Morfondírozunk

Hogy jó-e nekem itthon lenni. Alapvetően jó, mert elsősorban az motivál, hogy az első években Hannának jó eséllyel így a legjobb. Nem gondolnám, hogy nem tenne jót az, ha közösségbe járna, csak épp máshogy tenne jót neki és talán jobban hiányozna az anyukája, mint amennyit abból profitálna, hogy közösségbe járhat. Egyszerűen csak azért, mert közösségbe járhat még eleget, sőt, lehet még olyan is, hogy rám sem akar majd nézni. Most meg még szívesen néz rám, ami azért - lássuk be - nem túl rossz.

Akkor mégis mitől a fásultság néha? (Perpillanat az egyedül töltött, betegeskedős héttől biztosan, de ettől eltekintve...) Szerintem mindentől lehet fásultnak lenni, amit tizen-huszonegynéhány órában végez az ember, nap mint nap, hétvége és szabadság nélkül. Valójában tehát azon morfondírozunk, hogyan lehetne ezen változtatni, mert az, hogy heti kétszer elrohanhatok akupunktúrára és ott 30 percen át meditálhatok sündisznó módjára, lehet, hogy nem lesz elég. Morfondírozunk még azon is, hogy mi lenne számomra elég motiváló vagy kihívást jelentő és ezen túlmenően meg is oldható ahhoz, hogy Hannát leadjam. Mert az is van még, hogy nem is olyan könnyű leadni ám.

Például az ilyen pillanatok miatt.