Ez van

Többen kérdezgetik mostanában, hogy élvezem-e a babázást. Igen, a babázást (azaz Hannát, mert szerintem már nem annyira baba) élvezem, még ha néha az agyamra is megy olyan dolgokkal, hogy gőzerővel mászik odébb, amikor fel akarom rá adni a cipőjét, pedig ugyebár sétálni megyünk, pá-pá, az ő kedvére.

Ami miatt nem felhőtlen a boldogság, az az, hogy magamra szinte semmi időm, apa-páromat (és a nagyszülőket) pedig nagyon keveset látjuk. Néha csupán az zavar, hogy akárhogy is próbálom elfogadni, hogy nálunk ez így van, elég sok babás megnyilvánulásaiból azt szűröm le, hogy más anyukának baba mellett is van ideje nyelvórákra járni, második diplomát szerezni, legalább negyedévente fodrászhoz menni, eljutni a párjával kettesben ide-oda stb. Arról nem is beszélve, hogy míg én mindig egyedül vittem Hannát mindenféle vizsgálatra, kezelésre, sokan mások apukával együtt, hármasban ülnek a váróban. Ez utóbbi nem bánt, csak kíváncsi vagyok rá (avagy csodálom?), hogy hogyan tudják ezt megoldani.

Tudom, vannak, akiknek még rosszabb a helyzetük. Azt is tudom, hogy bébiszitterek is vannak a világon. Csak az a jelen helyzetben nem oldaná meg azt, ami bennem érzések szintjén van, vagy éppen hogy nincs.