Engedd el...
Akkor most már tényleg elengedem a fülem mellett, hogy mások milyen "pesszimistának" gondolnak, mert úgyis meghatározóbb az ismerősök véleménye. De azt valójában soha nem fogom megérteni, hogy miért jó az egyeseknek, ha csak a pozitív dolgokról hallatnak és hallanak, az élet sok egyéb elemét kizárva ezáltal - szerintem. Engem bosszantana, ha a világ annyiból állna, hogy ha megkérdezik, hogy vagyok, akkor mindig annyi lenne a válasz, hogy kösz, jól. Attól többek/jobbak/szebbek leszünk?
Persze igazából mindegy is, mert elfogadom, hogy mások vagyunk, csak azon nem tudok túllépni, hogy nekem egyre inkább úgy tűnik, az optimisták nem tudják elfogadni másokban a másságot.
Én így szűröm meg a dolgokat, mindazért, ami eddig történt velem. Erről írok, mert ezeken morfondírozok, hogy esetleg megoldást találjak, még ha ez nem is megy át. Majd esetleg legközelebb részletezem a dolgokat (bár aki ismer, úgyis össze tudja rakni), hogy kiderüljön, nem szabadulni akartam a szoptatástól, sőt, sajnálom nagyon, hogy vége, de örülök, hogy legalább eddig ment, másnak még ennyi se sikerül (van akinek meg jobban sikerül, irigylem is őket, bár azt kíváncsiságból azért letesztelném, hogy az illető optimista az én helyemben mire vitte volna), a gyerektől meg végképp nem akarok szabadulni, mert a lassan 33 éves - meg mindig is perfekcionista - fejemmel nagyon is fontos, hogy mi van vele.
Azt majd még kifigyelem, hogy mi okozhatja, hogy az általam ismert kismamák nem csupa rózsaszínként és habosként élik meg az anyaságot, bár fenntartom, lehet, hogy valaki anyának született és ettől teljesedik ki az élete (akkor most sajnáljam, hogy az enyém eddig se volt üres?). Amíg Mankára mindenki azt mondja, hogy kiegyensúlyozott, vidám, kommunikatív baba, valahol nem bánom, ha kicsit megszakadok az első életévében, csak azért figyelek arra, meddig szakadok meg, mert tudom, pszichológus nélkül is, hogy neki is jobb, ha én nem roppanok össze túlságosan.
És akkor most ezt jó messzire elengedem, mert amúgy sem bosszant annyira, csak a második bekezdésen nem tudom magam túltenni, továbbra sem, de világszemléleti kérdésekben nem vitatkozom.
Zárom soraim egy háromgyermekes anyától kapott idézettel (csak nem haragszik meg, ha itt idézem): "Ez a szerep, ez az érzés nem születik meg a gyerek megszületésének pillanatában, idő kell hozzá."
Akkor most már tényleg elengedem a fülem mellett, hogy mások milyen "pesszimistának" gondolnak, mert úgyis meghatározóbb az ismerősök véleménye. De azt valójában soha nem fogom megérteni, hogy miért jó az egyeseknek, ha csak a pozitív dolgokról hallatnak és hallanak, az élet sok egyéb elemét kizárva ezáltal - szerintem. Engem bosszantana, ha a világ annyiból állna, hogy ha megkérdezik, hogy vagyok, akkor mindig annyi lenne a válasz, hogy kösz, jól. Attól többek/jobbak/szebbek leszünk?
Persze igazából mindegy is, mert elfogadom, hogy mások vagyunk, csak azon nem tudok túllépni, hogy nekem egyre inkább úgy tűnik, az optimisták nem tudják elfogadni másokban a másságot.
Én így szűröm meg a dolgokat, mindazért, ami eddig történt velem. Erről írok, mert ezeken morfondírozok, hogy esetleg megoldást találjak, még ha ez nem is megy át. Majd esetleg legközelebb részletezem a dolgokat (bár aki ismer, úgyis össze tudja rakni), hogy kiderüljön, nem szabadulni akartam a szoptatástól, sőt, sajnálom nagyon, hogy vége, de örülök, hogy legalább eddig ment, másnak még ennyi se sikerül (van akinek meg jobban sikerül, irigylem is őket, bár azt kíváncsiságból azért letesztelném, hogy az illető optimista az én helyemben mire vitte volna), a gyerektől meg végképp nem akarok szabadulni, mert a lassan 33 éves - meg mindig is perfekcionista - fejemmel nagyon is fontos, hogy mi van vele.
Azt majd még kifigyelem, hogy mi okozhatja, hogy az általam ismert kismamák nem csupa rózsaszínként és habosként élik meg az anyaságot, bár fenntartom, lehet, hogy valaki anyának született és ettől teljesedik ki az élete (akkor most sajnáljam, hogy az enyém eddig se volt üres?). Amíg Mankára mindenki azt mondja, hogy kiegyensúlyozott, vidám, kommunikatív baba, valahol nem bánom, ha kicsit megszakadok az első életévében, csak azért figyelek arra, meddig szakadok meg, mert tudom, pszichológus nélkül is, hogy neki is jobb, ha én nem roppanok össze túlságosan.
És akkor most ezt jó messzire elengedem, mert amúgy sem bosszant annyira, csak a második bekezdésen nem tudom magam túltenni, továbbra sem, de világszemléleti kérdésekben nem vitatkozom.
Zárom soraim egy háromgyermekes anyától kapott idézettel (csak nem haragszik meg, ha itt idézem): "Ez a szerep, ez az érzés nem születik meg a gyerek megszületésének pillanatában, idő kell hozzá."
4 Comments:
Nincs gyerekem, járok viszont pszichológushoz. Én csak arra gondolok, hogy lehet nem a kislány viselkedése az eredője a gondjaidnak, én inkább megfordítanám a helyzetet. Lehet, hogy ha te kiegyensúlyozottabb, elégedettebb lennél, akkor ez rá is pozitív hatással lenne. Ennek megítélésére viszont tényleg kevés egy blog, azt hiszem nem lehet csak ez alapján véleményt formálni, hisz egy blog valószínűleg eléggé szűrt, nem közvetíti a teljes mindennapjaidat. Nekem csak az volt feltűnő, hogy ahogy olvastam a bejegyzéseidet, kicsit magamra ismertem akkor, amikor végleg úgy döntöttem, hogy szakemberhez fordulok – úgy éreztem, hogy a világ egy nagy puzzle, és meg egy olyan darabka vagyok ezen belül, ami nem passzol sehova. De hangsúlyozom, lévén számomra egyetlen forrás Rólad a blogod, lehet csak ezért vagyok ezen a véleményen.
By
Anonymous, at 2/8/06 10:22
Jártam én is, a válásomkor, amikor tényleg nem találtam a helyemet. Most tudom, hogy itt a helyem, vele, csak a kisbabázás elég egyhangú, minden nap elég egyforma, még ha minden napra adódik is valami jópofa vagy új dolog, amit csinál. Ami nehézség van vele (hogy bukós, illetve hogy a savas hányások miatt nem alszik jól napközben), szerintem pusztán fizikai dolog, nem hiszem, hogy ha az első nap óta bukik, akkor az az én mentalitásomból eredne nála problémaként.
By
sbodi, at 2/8/06 10:50
A te blogodban az a csodás, hogy életpillanatokat kap el - nemcsak hangulatot, de színeket, ízeket, fényeket közvetít. Na és ha nem mindig édes és napos???
By
Anonymous, at 3/8/06 08:50
Tegnap elkezdtem elolvasni az összes eddigi bejegyzésed, most értem el idáig. Ugyan a kommentekből csak párat olvastam, szóval nem tudom, mire reagáltál itt, de már eddig is úgy érzem, hogy le a kalappal azelőtt, amit csinálsz. szerintem kevés anya van, aki ennyire kettesben van a bébivel, legtöbbnek van valami segítség. Nagyik vagy egy nem annyira sokat dolgozó apa. Én is sokat rinyálok, hogy a férjem reggeltől estig nincs, sem nagyszülők, de ahogy kivettem a szóból, a te párod még sokszor el is utazik, ami még egy fokkal nehezít. Én egyáltalán nem csodálkozom, ha besokallsz néha, szerintem hasonló helyzetben bárki ezt tenné. (Épp ehéten én is) És persze, hogy ez nem jelenti, hogy nem szereted a gyereked, vagy nem szereted az anyaságot! És mondjuk látva az eddigi "eredményt", elég jól csinálhatod, ha 19 hónaposan Hanna ennyi mondókát, dalt tud, mint amennyiről írtál.
By
Anonymous, at 29/8/07 18:10
Post a Comment
<< Home