Így látom

Nem az a baj, hogy mindenki mondja az okosságokat, hogy ezt csináljam, vagy azt csináljam. Már azt is megszoktam, hogy sokszor egy órán belül ugyanaz a személy teljesen ellentmondó dolgokat tud mondani, meg úgy állnak a helyzethez, mintha én még nem próbáltam volna meg a felhozott ötleteket. Az már inkább bosszant, amikor megkérdezik, hogy más kismama is ilyen rosszul viseli-e az anyaságot, a gyerek rossz hangulatát meg ráfogják valamire (lásd időjárás, vagy hogy a foga jön - már vagy három hónapja folyamatosan -), azt meg végképp senki nem mondja, hogy de jó, hogy minden kínszenvedés ellenére még mindig kap anyatejet, azt se, hogy de jó, hogy kitakarítottál, még akkor is, ha közben egy perc időd sem maradt magadra, mert a nap többi részét a gyerek teljesen lefoglalta.

Nem várom, hogy Manka megköszönje, valaha is, mert mindig kirázott a hideg a Kovács Kati (vagy melyik) daltól, csak legalább ne kezeljenek már hülyeként, hanem néha mondja valaki azt is, hogy legalább egy kicsit jól csinálom, és talán nem én vagyok rosszabb/bénább/képtelenebb, mint más kismamák, hanem esetleg tényleg nem egyszerű egy olyan gyerekkel, akinél egy adottság miatt minden egyes evés türelemjáték, és aki ma is kevesebb, mint 1,5 órát aludt napközben, összesen.

Azt hiszem, az hiányzik, hogy legalább kicsit érezzem, hogy igenis, az adott körülményekhez képest meg tudom oldani a dolgokat és lehet, hogy más anyukának se lenne hasonló esetben könnyű a dolga és végtelen a türelme, bár legalább ez a kis örökmozgó lány érezteti velem nap mint nap, hogy minden rendben. (Még akkor is, ha mostanában leginkább azzal telnek a napok, hogy mérgelődik amiatt, amit már nagyon szeretne, de még nem tud megcsinálni.)