Flashback Cirka három évvel ezelőtt én is kerestem a helyem, türelmetlenül, nyugtalanul, mint most ő. Úgy döntött, elindul másfelé, de még húzza vissza a jelen, mert még a múlt az, ami jelen van a mindennapokban, és a változás még várat magára, hiába is tette ő már meg a legfontosabb lépést.

Zilált és ha fogyni nem is fogyott, az arcán látszik, hogy gyötrődött, gyötrődik épp eleget, hogy mi lesz végül, megéri-e majd ott a távolban, egy társ mellett, aki legalább napi 10 órát távol van, mert a munkája az élete. Mi lesz az ő élete, ha maga mögött hagyja mindazt, ami eddig volt, lett, vagy épp sok erőfeszítésnek köszönhetően, ha lassan is, de elmondhatni, hogy épült.

Feladni az ismerős szerepeket, barátokat, helyeket. Hátrahagyni kisebb-nagyobb tárgyakat (vagy kvázi mindent), elviselni a szemrehányásokat, a kisstílűséget, lerázni a régi beidegződéseket. Megkérdőjelezni, hogy melyik irány a jó irány, mi volt eddig, és mi lesz, elveszni az itt-és-mostban, hajnali háromkor, a lakótelep parkolójában, a játszótéren kószálva, cigaretta cigaretta után, mert az csupán, ami fogható - felfogható - ott és akkor és egyedül (meg majd a hideg, ha november, december, január lesz).

(Azt mondod, régen volt ilyen. Hát, látod...)