Lecke Nem tudatosan, de mégis átfut bennem, mit kéne majd máshogy csinálni. Nem mintha anyaként nem lettek volna jók, mert elnézve családom nőtagjait, bátran elmondhatom, mindegyikük az elfogadás, odaadás, alkalmazkodás és önfeláldozás kiváló példája. A csupa jóság recept azonban korábban se vált be.

Apai nagyanyám jutott eszembe, aki képes volt úgy elfogadni az életet, ahogy jött, anélkül, hogy közben mártírt vagy szentet játszott volna, és hagyni másokat élni, anélkül, hogy valaha is érzelmileg zsarolt volna. Gyerekként a pohár eltörése után jól jött a "baj is az" (mert tényleg nem számított), majd felnőtt fejjel, kb. 15 év szótlanság után (mert hibázott azért ő is, én meg még túl makacs voltam) jó volt újra meglátogatni, úgy, hogy egy pillanatig nem kellett azt éreznem, kérdőre vonna vagy elítélne, vagy hallgatna róla, mintha mi se történt volna.

Jó lenne ilyen lenni majd, hogy ne kötelességből látogassanak meg, ha öreg leszek, hogy ne a felhalmozott tárgyak és a külsőségek számítsanak (mert úgyis babonám, hogy ha teret adunk a külsőségeknek, elveszhet a tartalom, vagy annak akár csak egy része), és akkor is tudjunk esetleg majd kellemeset beszélgetni, ha én már nem látok bele abba, hogy az ő "modern" életük milyen lehet. Hogy még egyszer ne kelljen azzal szembesülnöm, nem azért fognak szeretni, mert jó vagyok.