"If I give the very best part of me, will I have enough left for myself, and will I change, will I turn around, will I recognise my own name?" Jó néhányszor felhúztam magam péntek este óta. De nem harcolok, nem győzködöm, hiába nyilvánvaló, hogy felületesen, külsőségek alapján ítélt, és elhamarkodottan. Nem kérem ki az igazam, amikor jogtalanul kritizál, nem tájékoztat, de elvárja, hogy tudjam, vagy nem vágom a fejéhez, hogy rólam ír nekem, de a hátam mögött, csak észre sem veszi, hogy rossz helyre küldte, még azután sem, hogy válaszolok, kétszer, háromszor. Nem töröm a fejem azon, hányszor fér bele, hogy én keressek valakit, és mennyire legyek türelmes, vagy mennyire egyenrangú egy barátság, és barátság-e még, amikor az egyik jóval kevesebbet ad.

Most megint eljutottam arra a pontra, amikor úgy érzem, nem lehet több bőrt lenyúzni rólam, nincs több idő vagy őszinte mosoly a részemről. Néha tudom, hogy nemet kellene mondani, hogy magamra kéne figyelni inkább, kicsit önzőbben, vagy egyszerűen hagyni, hogy elkopjanak már úgysem értékes ismeretségek.

Változni kéne? Önzőbbnek lenni, felületesebbnek, asszertívabbnak? Türelmesebbnek, lazábbnak? Vagy csak emlékeztessem magam megint arra, hogy nem azért fognak szeretni, mert jó vagyok?